István a király?

Augusztus 20. számomra egy meglepetés-nap volt, mert előző nap este kaptam egy szlovák rendtársamtól egy telefonos kérést, hogy egy Panamából jött jezsuita szeretne Pestre látogatni, tudnék-e segíteni neki az eligazodásban. Őszintén szólva nem voltam túl lelkes a kérésre, mert két napra rá kollégiumi táborba készültem és még csomó mindent szerettem volna elintézni előtte. No de ha vendég jön Krisztus jön –ősi szerzetesi mondással igyekeztem motiválni magam és megmutattam a vendégnek az ünneplő főváros nevezetességeit. Szép ez a város, sőt gyönyörű és szép volt a körmenet és az ünnepi tűzijáték is, jó volt olyan sok, főleg fiatal mosolygós embert látni hazafelé menet a pesti éjszakában. Kicsit panamai rendtársam csodálkozó szemével is láthattam mindezt.

Augusztus 20. számomra egy meglepetés-nap volt, mert előző nap este kaptam egy szlovák rendtársamtól egy telefonos kérést, hogy egy Panamából jött jezsuita szeretne Pestre látogatni, tudnék-e segíteni neki az eligazodásban. Őszintén szólva nem voltam túl lelkes a kérésre, mert két napra rá kollégiumi táborba készültem és még csomó mindent szerettem volna elintézni előtte. No de ha vendég jön Krisztus jön –ősi szerzetesi mondással igyekeztem motiválni magam és megmutattam a vendégnek az ünneplő főváros nevezetességeit. Szép ez a város, sőt gyönyörű és szép volt a körmenet és az ünnepi tűzijáték is, jó volt olyan sok, főleg fiatal mosolygós embert látni hazafelé menet a pesti éjszakában. Kicsit panamai rendtársam csodálkozó szemével is láthattam mindezt.

Panama a világ egyik legerőszakosabb országa. Naponta 15-20 embert ölnek meg. A maffia, a drogkereskedők és a hadsereg között oszlik meg a hatalom, gyakorlatilag teljes a létbizonytalanság, kiszámíthatatlan minden. Az állam nem működik, a tisztviselők teljesen korruptak. Rendtársam elbeszélését hallgatva az esti tűzijáték után az fogalmazódott meg bennem, hogy mi tulajdonképpen áldottak vagyunk, jobban is, mint gondolnánk. Minden problémánk és megosztottságunk ellenére, azért van annyi szép, amiért hálát adnunk. Olyan sok helye van ennek a bolygónak ahol az emberek nagyon nagyon szívesen cserélnének velünk.

Mikor mindez megfogalmazódott bennem még nem tudtam, hogy milyen volt az István a király új bemutatója és hogy milyen heves reakciók fogják követni Alföldi Róberték produkcióját. Először az internetes és a sajtó visszhangokat olvastam, csak később néztem meg a darabot. Az olvasott vélemények erősebb érzéseket váltottak ki belőlem. A látvány már nem volt annyira felkavaró számomra, talán mert felkészültem rá. A darab alapkoncepciója, hogy kortárs megközelítést választott és nem a történelmi jelmezeket, az kifejezetten tetszett. Ugyanakkor bizonyos részeknél csak fogtam a fejem és csak azt tudtam mondani, hogy szörnyű. Fájdalmasnak éltem meg.

Bár vannak, akiknek tetszett a darab, nagyon sokaknak viszont elementáris ellenérzései támadtak vele kapcsolatban. Miért működik ez így? Mivel inkább a második verziót tapasztaltam magamon ezért arról beszélnék. Úgy gondolom, hogy részben azért vált ki ellenérzést, mert olyan pontokat értelmez át, ami sokak számára nagyon fontos és a szent kategóriájába tartozik. Nemzeti és vallási szimbólumok, egy nép narratívája, önazonossága, nemzeti hősei, akiknek személye és példája évszázadok óta meghatározza az országunkat. Itt a boldog Gizella megcsalja a férjét a náci ruhás lovaggal, a Szent István, aki még csatát sem vesztett éltében itt egy tutyi mutyi pocak, aki szánalmasan vergődik a vérfürdő fölött, egy véres diktatúra bábjaként, mely mögött Asztrik püspök áll. Persze ő itt sem a koronát hozó főpap, hanem egy göbbelsi figura, aki gyilkológépet irányít, persze mindezt papi ruhában. A végrehajtó rohamcsapat is papi ruhába öltözött bólogató jancsik hada – épp olyan papi ruhában szaladgálnak, amit mi katolikus papok naponta viselünk. A szerzetesi csuhát hordó másik társaság meg hatalmas keresztekkel gyilkolássza Koppány magyarjait. Végül pedig a korona lesz mindenki börtöne, melyre felhangzanak a himnusz hangjai. De még ha Koppány pogánysága felmagasztosulna, de még az sem, az épp oly szánalmas és dekadens a füves cigit füstölő sámánnal együtt.

Katolikus pap és magyar ember vagyok ezért fájdalmas látnom a vallási és nemzeti szimbólumokat, melyek számomra szentek így, a jelentésüktől teljesen kifordítva, meghamisítva, mindezt a szegedi dóm előtt. Alföldi Róbert rendezéséből hiányolom a minimális tisztelet, ahogy ezekhez a témákhoz nyúl. Persze lehet mondani, hogy túl érzékeny vagyok, vagy ahogy az egyik kommentelő írja valahol, akinek nem tetszik az ne nézzen oda. De nem tudom, hogy ugyanezt mondanák-e, ha valaki „kortárs", „modern", értelmezésképpen mondjuk a pesti zsinagóga előtt aktualizálná az István a királyt, olyképp, hogy sábeszdeklit viselő keretlegények Dávid csillagokkal ütlegelnék halálra Koppány népét. Ja kérem, hát a művészet... Vagy hogy az más?

A darab rendezője és több közreműködő azt emelte ki, hogy elgondolkodtatni akart, rádöbbenteni az országunkban lévő megosztottságra, visszatükrözni azt. Hát ez azt hiszem alaposan sikerült, bár alighanem mindenki, aki itt él érzékelte már eddig is a drámai megosztottságot. De vajon ettől a rendezéstől bármilyen tekintetben is csökken ez a kárhoztatott megosztottság? Most jobban rátaláltunk arra, hogy mi az, ami mégis összeköt bennünket? Jobban érezzük a tiszteletet egymás iránt? Az István a király, ami eddig alapvetően egy egységszimbólum volt ebben az országban, ezentúl sajnos egy ideig legalábbis úgy néz ki, hogy megszűnt az lenni és a megosztottság és a gyűlölködés újabb forrásává vált. Sajnos ez a fajta megközelítés nem csupán rádöbbent a megosztottságra, hanem még el is mélyíti azt.
Mit lehet tenni?

Azt hiszem, hogy jobban kéne ügyelni a tiszteletre, a sokat emlegetett másság tiszteletére. Ha tudom, hogy a másiknak mi érték, mi szent, vagy mi tabu, akkor azt nem tépem meg, méltóságában nem sértem. Ettől még lehet és kell feltenni kérdéseket, de csak a tiszteleten keresztül érdemes. A provokáció csak mélyíti az árkokat.
Ide tartozik az is, hogy ha az ember tiszteletlennek érzi a másik megközelítését, akkor erre sosem lehet válasz a viszont sértés, a személyt méltóságát megalázó magatartás, sem az elhatárolósdi, vagy kitüntetés visszadósdi. Fájnak dolgok, haragszunk, ezt ki lehet és ki is kell fejezni, de ezt is tisztelettel, hisz ennek hiányában éppen azt a magatartást követjük, amitől magunk is szenvedünk. A kereszténységet igazából nem lehet kívülről megalázni, csak mi magunk alázhatjuk meg azzal, hogy keresztényietlenül viselkedünk – és erre sajnos van számos történelmi és saját életbeli tapasztalatunk. Az aláz meg minket, ha gyűlölködünk. Ez fordít ki önmagunkból.

Harmadrészt lehet, hogy könnyedebben is vehetnénk a dolgokat. Talán nem kell úgy mellre szívni a megbántottságot. Ha van egy mély hitünk, nemzeti önazonsságunk, akkor a fájdalom után, megnyílhatunk arra is, hogy megkérdezzük, hogy Robi te tényleg úgy utálod a katolikusokat, ahogy azt mi érezzük? Ugyan már miért is? Mi az, ami téged bosszant bennünk? Azt hiszem szükségünk van egy nagyvonalúságra. Igen szabad bennünket utálni is. – Mi egy olyan nagyvonalú Istenben hiszünk, aki kezdettől fogva megengedte, hogy akár utálhatják is Őt. Nem csapta agyon az Őt utálókat, nem gyűlölte az Őt megfeszítőket.

Bár nagyon fájdalmasnak érzem megosztottságunk - de panamai rendtárs tapasztalatára emlékezve most is azt tudom mondani, hogy boldogok vagyunk, hogy csak ez a bajunk, egy színdarabon vitatkozhatunk. Az árkokat betemetni kell és nem újabbakat ásni. Csak remélni tudom, hogy Alföldi Róberttől fogunk még olyan István a királyt – vagy más darabot látni, ami összeköt, felemel, igazi katarzist hoz, ami jobbá tesz, ami az igazi színház.

parbeszedhaza@jezsuita.hu
06-1/411-0825