Nepáli jezsuita előadása a Párbeszéd Házában – Mit tanulhatunk a távoli ország maroknyi katolikus közösségétől?

A Párbeszéd Házában a kereszténység egy újabb arcát ismerhettük meg november 26-án. Amrit atya, a nepáli jezsuiták elöljárója tartott előadást az ázsiai országban élő csöppnyi katolikus közösség életéről. Csillogó szemei, derűje, és nyugodt, de egyúttal dinamikus jelenléte a nepáli egyház életerejéről tanúskodott.

 

Borda Máté írása

Valóban cseppnyi katolikus közösségről van szó, a csaknem 30 milliós országban mindössze 8 ezren tartoznak bele. De 8 ezer gyakorló katolikusról van szó – mondta büszkén az atya –, akik spirituális, közösségi, társadalmi szinten is élik a hitüket. A családokban közösen imádkoznak, mondják a rózsafüzért, látogatják a rászorulókat, betegeket, és a 2015-ös nagy nepáli földrengés utáni segítségnyújtásban is helytálltak. A híveket nagyfokú önállóság jellemzi, a hitoktatást, szentségi felkészítést gyakran laikusok tartják, nem támaszkodnak mindenben a papokra, szerzetesekre. Az egyház több iskolát tart fenn, valamint gyermekvédelmi központokat is működtet árvák és fogyatékkal élők gondozására.

A nepáli kereszténység nagyon fiatal. Amrit atya elmondása szerint a hozzájuk érkező misszionáriusok valójában mindig Tibetbe akartak eljutni, Nepál csak az útjukba esett. Ez volt a szándéka az 1770-es években érkező kapucinusoknak is, akik azonban nem jutottak be Tibetbe, így „jobb híján” Nepálban kezdték hirdetni az örömhírt. Térítőmunkájuk gyümölcseként negyven család tért át a katolikus hitre, a gyanakvó király azonban végül kiutasította a misszionáriusokat. Ezután majdnem kétszáz éves szünet következett a nepáli kereszténység történetében, egészen 1951-ig, amikor a király behívta a jezsuitákat, hogy alapítsanak iskolát. Szeme előtt a jó hírű indiai jezsuita iskolák példája lebegett. A katolikus jelenlét kezdetben kizárólag az oktatásra szorítkozhatott, később azonban a vallásgyakorlást is lehetővé tették. 2011-es adatok szerint az ország lakosságának 1,42 százaléka keresztény, ezen belül az erősen térítő protestáns felekezetek jóval nagyobb hányadot képviselnek, mint a katolikusok.

Amrit atya olyan családból származik, amelynek vallásosságában a hindu és a buddhista hagyomány keveredett az animizmus elemeivel. Félelmetes, haragvó istenséget képzeltek el, amely figyeli az ember minden lépését, és szigorúan büntet. Ezek után nagy megnyugvás volt számára megismerkedni a katolikus istenképpel, mely szerint Isten szereti az embert és megbocsát neki: „Isten megveti a bűnt, de szereti a bűnöst is. Azt akarja, hogy ne vétkezzünk, de megérti a gyengeségeinket, ezért megbocsát nekünk.” Katolikus, jezsuita lett tehát, ugyanakkor nem tagadta meg nepáli gyökereit sem. A buddhista meditációt – közelebbről a vipasszanát – magától értetődően használja arra, hogy kiüresedjen, és így betölthesse Krisztus. A Szív decemberi számában megjelent interjúban arról beszél, hogy keresztényként feladatunk megtanítani az embereket a meditációra, mert a ma embere fél csendben maradni, fél szembenézni önmagával, ezért folyamatos aktivitásba menekül és erős stresszben él. És ebben a vonatkozásban Nepálban ugyanaz a helyzet, mint Magyarországon.

Szóba került az önkéntesség is. A közönség soraiból ketten is voltak, akik jártak már kint a nepáli egyházban ilyen minőségben, és néhány tapasztalatukat meg is osztották velünk. Beszéltek kultúrsokkról, nyelvi akadályokról és azok feloldódásáról, a gyerekek ragaszkodó szeretetéről, és arról, hogy a kinti munka ragályos: aki egyszer megjárta, újra és újra vissza akar térni. Amrit atya szerint a legtöbb nyugati önkéntes profizmussal felvértezve, adakozó szándékkal érkezik, rövid úton belátják azonban, hogy a profizmus helyett együttérzésre, az adás helyett figyelő jelenlétre van inkább szükség.

A jelenlét és az együttérzés volt a legfontosabb a 2015. áprilisi nagy földrengés nyomában is. A természeti csapás csaknem 9 ezer emberéletet követelt, közel 22 ezren sérültek meg, és az anyagi kár is óriási volt. Az atya mégis úgy fogalmazott: a földrengésben Isten látogatta meg Nepált. Gondviselésszerű volt, hogy a rengés egy szombati napon történt, ami szabadnap, tehát a gyerekek nem voltak az iskolaépületekben, a felnőttek a munkahelyeiken. Ráadásul éppen déltájban történt, amikor a legtöbben kint voltak. (Amrit atyáék éppen papszentelést tartottak a szabad ég alatt, ahová a környékről sokan összesereglettek.) Bár a katasztrófa komoly traumát okozott, az emberek lelkileg túl tudták magukat tenni rajta, és hozzáláttak az újjáépítéshez. A katolikus egyház számára pedig egy új nyitást jelentett a földrengés utáni segítségnyújtás: olyan vidékekre mentek el, ahol korábban nem jártak, és új embereket ismertek meg, akiknek pozitív benyomásuk lett a kereszténységről, és nyitottá váltak rá.

Bár a földrengés pusztító volt, mégis Isten látogatását láthatjuk benne. Mekkora lépés ez attól a haragvó-büntető istenképtől, amelyből Amrit atya érkezett, és amely a mi Ószövetségünkben is erősen jelen van! Az evangéliumi történet jut eszembe, amelyben Jézust egy vakon született emberrel szembesítik: „Amikor Jézus továbbment, meglátott egy születése óta vak embert. Tanítványai megkérdezték tőle: Mester, ki vétkezett? Ez vagy a szülei, hogy vakon született? Jézus így válaszolt: Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.” Ahogy Jézus ezután meggyógyította a vakon születettet, úgy a nepáli keresztényeknek is Isten cselekedeteinek gyakorlására adott lehetőséget a földrengés – annak firtatásra nélkül, hogy ki követett el bűnt.

parbeszedhaza@jezsuita.hu
06-1/411-0825