Farsang van! Kovács András Péter Karinthy-gyűrűs magyar humoristával, a hazai stand-up comedy egyik képviselőjével készített interjút A Szív.


Készültél papnak is, latin–magyar szakos tanárnak, majd végül jogász lettél. Miért vonzóbb humoristának lenni, mint jogásznak?
Mert kreatívabb, bölcsész beállítottságú ember vagyok. A jog viszont biztos állásnak tűnt. Meg a fél nyugatos nemzedék és előttük is minden irodalmár jogász volt, és akkor én majd a jogászkodás mellett fogok írni – gondoltam. Tudósnak lenni kicsit olyan, mint művésznek lenni.

Van humorista példaképed?
Persze. Hofi Gézát sokan példaképként emlegetik, épp mert a haláláig tudta ezt csinálni a kiégés jelei nélkül. De Litkai Gergőre is felnézek a teherbírása és professzionalizmusa miatt.

Sokan nem szeretik Hofit, mint kádárista humoristát. Tudjuk, hogy ő volt a szelep.
Nyilván csak úgy tudta a rendszert kritizálni, hogy valamennyire ki is szolgálta. Együtt járt vadászni a nagy fejesekkel. Kíváncsi is lennék, mit tenne ma, amikor nem egy tévécsatorna van, ahova beperdülünk és kész. A poénok sem lehetnek annyira egyoldalúak, és az emberek sem annyira nyitottak a közéleti humorra.

Nem?
Nem. Mi, humoristák persze örök ellenzékiek vagyunk, mindig épp azzal van bajunk, aki hatalmon van. De az emberek megcsömörlöttek tőle; ahogy a választási részvétel is csökken, a politikai humor iránt is csökken a kereslet.

Ez megnehezíti a dolgokat?
Szerintem feladat, hogy mi legyünk a nemzet hangja. Mernünk kell azt mondani, amit érzünk, mert valószínűleg ezt érzik az emberek is. De amellett, hogy én ezt missziónak érzem, nem lehet a végtelenségig csinálni, és addig is csak kis adagokban. A szilveszteri kabarém nyitóhumora viszont közéleti és elég bátor volt. A tévében viszont nem mernék politizálni, az ottani közönséget nem lehet ezzel megfogni. Nehézséget nem okoz kerülni a politikát, nekünk sem áll rá annyira az agyunk. Nem úgy ötletelünk, hogy mondok egy szót és jöjjenek rá az ötletek, hanem spontán.

Akkor ez egy 0–24-es értelmiségi meló?
Tulajdonképpen igen. Állandóan résen kell lenni, állandóan figyelni kell.

Vannak a humorban korszakok, divatok, iskolák?
Lehet, hogy vannak. De én hiszek abban, hogy ami igazán vicces, az mindig vicces marad. Az a kérdés, ki tud jó poént mondani és mit hiszünk jó poénnak. Nemzetközi trendek sincsenek, olyan van, hogy angol meg amerikai stand-up, ahogy a könnyűzenében, úgy a humorban is ez a két nemzet a meghatározó. Nem tudok beszámolni szlovén vagy lengyel trendekről. De nincs értelme trendekről beszélni, mert a magyar agy nagyon speciális. Megpróbáltam angolul csinálni, de nem ugyanaz.

Milyennek látod a magyar humor állapotát és a magyarok humorérzékét?
Nemrég látott napvilágot egy kimutatás, amely szerint az egyik legszomorúbb nemzet vagyunk. Depresszívek és búskomorak. Évekkel ezelőtt nehéz volt megnyitni a kapukat: hátra dőlve, karba tett kézzel kommunikálták a nézők, hogy „na, röhögtessél meg!”, most meg előrehajolva, kitárulkozva várják, hogy vicceset mondjunk, és az első mondatokkal győzünk. A humorérzékünkkel nincs baj. A sorban állással, az utcán való gyaloglással, a vezetéssel, azzal vannak.

Anti-pc kérdés: van olyan, hogy a nők vagy a férfiak jobbak a humorban?
Van, persze. Befogadói oldalról a nők a hálásabb közönség. Eleve arról szól a férfi-női dolog, hogy a férfi fűzi a nőt, és a humor az az intelligencia, a lazaság, sikeresség jele egy nőnél. Ha van agyad és kedved humorizálni, te vagy a császár. A nők ilyen fogékonyságát nagyobb közönségben is érezni. A férfiak humorista oldalon erősebbek. Női humorista nem nagyon van. A nők is ezt várják a férfiaktól, és más nőktől kevésbé fogadják el, hogy megnevettesse őket. És mi, férfiak is megijedünk attól, amikor megfordulnak a szerepek. Egy női humorista persze nem lehetetlen, de olyan, mint amikor egy csaj hívja meg a pasit egy szórakozóhelyen.

Van azért általad kedvelt női humorista?
Nagy figyelemmel kísérem a pályáját Kormos Anettnek, és büszke vagyok rá, hogy kezdetben pár jó tanáccsal én is elláthattam. Nemzetközi vonalon Sarah Millican szimpatikus.

Szerinted létezik keresztény humor, vagy az olyan, mint mondjuk a kommunista matematika?
Én két irányból tekintenék a kereszténységre. Van az a kereszténység, amit megtanulsz: tudod a dogmáit, a kereteit, ismered az írásait, ebben a közösségben élsz. Ugyanakkor szerintem az ember alapállapota az, hogy keresztény. Ha nem magunkra veszünk mindent, hanem lecsupaszítjuk magunkat, ugyanoda jutunk: szeretni, szeretve lenni, segíteni akarunk, és Istenben is hinnénk, ha nem magyaráznánk be magunknak, hogy nincs. A kereszténység tehát a sallang nélküli alapállapota az embernek. És ugyanúgy a humor is egy ilyen sallangmentes, mélyről jövő dolog. A kettő a gyökerekben együtt van, és persze össze lehet hozni a konkrét humorizálásban is: vajon miért nincs a bibliai szereplőknek vezetékneve?

Állítólag a középkorban „vidám vallásnak” nevezték a kereszténységet.
Igen? Az jó lehetett! Én épp azon vagyok most kiborulva, hogy mennyi katolikusnál látom az önmarcangolást: az nem jó, amit csinálok, bűnös vagyok, elrontottam, jóvá kell tennem, vajon mit gondol rólam a másik, mit fog mondani a pap, ki kéne menni a miséről, de mit mondanak, ha kimegyek? Sok gátlást és szorongást pakolnak magukra a hívő emberek. Ha lehet a kereszténységet vidáman csinálni, akkor az jó! Én például vidáman és jó értelemben véve: gátlástalanul csinálom! De föl kéne lélegeznünk!

Ismersz humoros papokat?
Hajaj! Nagyon sokhoz volt szerencsém a ciszterci gimnáziumban: akkor végzett épp egy fiatal ciszterci generáció: huszonéves fiatalok voltak, életrevalók és fergetegesen viccesek. Olyan energiával és derűvel tanítottak latint, hittant, mindent, hogy az átragadt.

Isten vicces?
Hát, amit velem művel néha…; szóval kimondottan igen. Széttárom a karom és bedobom a gyeplőt, olyan húzásai vannak. Rendszeresen azon kapom magam, hogy már megint be lettem húzva a csőbe. És akkor nézem, hogy hol a kandi kamera. Szerintem Istennek ez a legfőbb szórakozása, hogy kandi kamerázik minket és belesodor minket vicces helyzetekbe, pontosabban mi sodorjuk bele magunkat, de ő meg mosolyog ezeken. Ez az ő „Kész átverés showja”. A legnagyobb átverés, hogy ez az egész csak ennyi volt. Meghalunk, körülnézünk, és akkor odajön Isten, és azt mondja: nézd, ott meg ott volt a kamera, te meg komolyan vetted.

A szöveg A Szív 2014. februári számában olvasható teljes interjú rövidített, szerkesztett változata. Eredeti címe: Föl kéne lélegeznünk!

Szerkesztő: Kóczián Mária