Petrovics László vagyok, jezsuita. Miskolcon születtem, de Beregszászon nőttem fel. Április 29-én szenteltek diakónussá, Budapesten.

Nem egészen egy éve annak, hogy újra az egyik budapesti jezsuita közösségben élek. Egészen különleges időszaka ez az életemnek, mert ezáltal a Jézus Szíve templomi közösséghez is tartozom, amely tele van élettel. Itt, a Belváros szívében sokan keresik a kapcsolatot velünk, jezsuitákkal. Mondhatni azt, „népszerűek” vagyunk. Jönnek hozzánk egyetemisták, fiatal családosok, idősebbek; keresők, vagy olyanok, akik már valamilyen lelkiségi mozgalomhoz tartoznak. Köszönhetően ennek az igénynek, szinte akaratlanul is megérint a felelősségtudat, és a megajándékozottság érzése. Felelősségtudat, hogy jó és irgalmas munkatársa legyek Istennek. Megajándékozottság, mert tudom, hogy mindenfajta érdem nélkül kapom a bizalmat az emberektől, akik felénk, felém fordulnak. Ebben a közegben sokat tanulok arról, mitől válik működőképessé egy templomi közösség, hogyan lehet jól hordozni egymás terheit.

„Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16). – Semmi kétség, Isten az, aki mindig kezdeményez. Nekem pedig hivatásom, hogy segítsem ezt a felismerést mindenki életében. Legyen szó akár egy elhangzott prédikációról, vagy egyéni lelkivezetésről. Ugyanis ebből a felismerésből születhet aztán a válasz, amely személyes, éltető kapcsolathoz vezethet az Istennel. Ha ennek szolgálatába állhatok, megéri reggelente felkelnem.

A magam számára ezért a szerzetes-papi ideál ez: úgy élni és hirdetni az evangélium örömhírét, hogy az vonzó lehessen mindenki számára. Ahogy számomra is azzá vált. Nem olcsó népszerűséget keresni. Krisztus küldetésében járni. Mindent Isten nagyobb dicsőségre tenni.