Vászonkrisztus 4. - Böjte Csaba volt a Párbeszéd Háza vendége
2019.02.04

Január végén Böjte Csaba volt a Párbeszéd Háza vendége. Egyszerű történetei egyenesen a szívbe hatoltak, és utána el is gondolkodtattak. A téma a gyermekvállalás, a magyar jövő volt. Mindezt egy kemény, az abortusz borzalmait középpontba állító kétórás román film vezette fel. Volt honnan felállni.

 

Borda Máté reflexiója

A Négy hónap, három hét, két nap című film két diáklány, egy udvarló és egy orvos hazugságokkal átszőtt története, amelynek középpontjában egy hotelszoba és az abban lezajló illegális abortusz áll. Egy felkavaró, Dacia-gőzös történet a Ceaușescu-rendszer utolsó éveiből. A rendező, Cristian Mungiu, az úgynevezett román újhullámhoz tartozik, melynek tagjai a 2000-es évek elején jelentkeztek új látásmódú alkotásaikkal, elhagyva azokat a kliséket, amelyeket fölkínált nekik a hollywoodi és a román filmgyártás – magyarázta az est filmes vendége, Szekeres Csaba rendező.

Bár a Párbeszéd Háza filmklubjának címe Vászonkrisztus, ebből a filmből fájóan hiányzik bármilyen megváltó-figura; csak a megváltásra való szomjazást látjuk. Az egyik lány ugyan kellően bátor ahhoz, hogy megtegye, amit az adott helyzetben helyesnek vél, a film végén ő is csak annyit tud mondani barátnőjének: Legyen az, hogy erről soha többet nem beszélünk. A férfialakok pedig végképp leszerepelnek: az udvarló fiú fel sem fogja a helyzet súlyát, az orvos szenvtelen és pénzéhes.

Csaba testvér történetei innen, a padlóról emeltek fel. Mesélt egy 16 éves fiúról, aki Déva egyik nyomortelepén saját kezével törmelékekből és szemétből viskót emelt, hogy majd oda vigye haza feleségét és babájukat a szülés után. „Megkért, hogy áldjam meg a házát. Amikor odamentünk, láttam, hogy felírta a falra: Isten hozott drága feleségem. Az a fiú tudta, hogy egy férfinak mi a dolga. És jött, hogy letérdeljek előtte és fejet hajtsak.” Egy másik történetéből kiderült, hogy mikor utazik, gyakran meghív hajléktalanokat egy kávéra, és elbeszélget velük. Milyen egyszerű, milyen kézenfekvő, és mégsem csináljuk.

A történeteiből kirajzolódó kemény sorsokhoz, élethelyzetekhez képest banálisnak tűnhetnek azok a dilemmák, amelyekkel a mai magyarországi 20-as, 30-as generáció sok tagja szembesül, amikor a jövőjéről gondolkodik (lásd például Reisz Gábor filmjeit). Én mégsem döngölném a földbe őket, mondván, életképtelenek. Természetes, hogy a mai világot jellemző információ-áradatban, a folyamatosan gyorsuló tempóban, a földrajzilag is táguló lehetőségekben a fiatalok elbizonytalanodnak. És ha megnézzük a globális csapásirány tarthatatlanságát, kiemelten a környezeti és humanitárius válságot, akkor az eddigi mintákban való elbizonytalanodás szükséges és jó is.

Kós Károly könyvét olvasom a kalotaszegi népi földművelésről. Leírja az év hónapjainak jellemző munkáit, és azt, hogy mit csináltak ebből a férfiak, mit az asszonyok és mit a gyerekek. Úgy képzelem, hogy ebben a kemény, de stabil világban nem merült föl a bizonytalanság, hogy mit kezdjek az életemmel. A fiatalok belenőttek egy rendbe, az apáiktól és anyáiktól átvett tudás és világnézet érvényes volt számukra is.

Ma nehezen találunk rá arra, hogy mi az érvényes. Hogy mi a hiteles életmód és mi az életünknek tartalmat adó hivatás az állandóan változó körülmények között. De ha van elég önbizalmunk ahhoz, hogy valóban elbizonytalanodjunk, akkor talán felismerhetjük, hogy merre kell tovább menni. Találjuk meg, és jöjjenek a gyerekek!

parbeszedhaza@jezsuita.hu
06-1/411-0825