Állok tehát a jászol-meleg templomban, a hirtelen rám törő ólmos fáradtsággal birkózva, de nem bánom, hogy eljöttem – pedig „mennyi hasznos dolgot lehetne e helyett csinálni”, s „legalább kialudhattam volna magam”– Patsch Ferenc írásával kívánunk áldott, szép ünnepet!

Voltál már a kimerültségnek azon a fokán, hogy semmilyen „lelki” dolog nem tudott érdekelni? Érkeztél már az ünnepre kiégett, üres lélekkel? Volt már, hogy csak a kötelesség vitt el a templomba, s már azon sem bosszankodtál, hogy nem tudsz meríteni a prédikációból, mert egyszer csak azon kaptad magad, hogy szolidaritást érzel a pappal: „Biztos fáradt ő is…”? Örültél már annak, hogy észrevétlenül megállhatsz a karzat alatt, elvegyülve az alkalmi templomba járók között a párás melegben, „vallási fogyasztóként”, azt sem bánva, ha nem kapsz semmit, csak kicsit fellélegezhetsz, hogy itt végre nem kell semmit sem „teljesíteni”? Érkeztél már karácsonyi misére érzéketlenül és kábán, csupán a visszhangtalan vággyal, hogy talán mégis, mégis történik valami, a készületlenségem és alkalmatlanságom ellenére, valami, amit pontosan meg sem tudok fogalmazni, a vágy iránta mégis reális, mindennél reálisabb a szívem mélyén…?

És akkor megcsendül a csengő, felhangzik az orgona. A pap tétován botorkál ki a sekrestyéből, önmagában kevés az ünnepélyesség a gesztusaiban; s a kántor maga is mintha még bizonytalanul keresgélné a régen játszott dallamokat. De aztán valahogy mindenki magára talál és a teret egyre ellenállhatatlanabbul betölti az ének, hogy „Csordapásztorok…”, meg „Fel nagy örömre”. A hangok megizmosodnak, ahogy nekibátorodik a körülálló nép, és egyszerre mintha valami bennünk is ébredezni kezdene, énekelni akarna. Lépésről-lépésre bűvkörébe von az ünnep. Átjár, elhatol a szívünk legrejtettebb bugyraiig, fokozatosan átveszi a hatalmat a bensőnkben. Hisz’ Karácsony van… Nem „hangulat” ez, túlnyúlik nosztalgián és szentimentalizmuson; szelíd és gyengéd, ám mégis elég erőteljes ahhoz, hogy egy olyan kiszáradt és érzéketlen lelket is képes legyen átitatni, mint most az enyém. Varázslat történt: karácsony van! – mindennel együtt és minden ellenére. Zúg az orgona, hogy „Dicsőség mennyben az Istennek”, és olyan jólesik hallani – hallani és hinni –, hogy nekem – aki „jóakaratú emberségnek” is híjával vagyok olykor – „békesség, békesség” kívántatik. Állok tehát a jászol-meleg templomban, a hirtelen rám törő ólmos fáradtsággal birkózva, de nem bánom, hogy eljöttem – pedig „mennyi hasznos dolgot lehetne e helyett csinálni”, s „legalább kialudhattam volna magam” –, csak átadom magam egy nálamnál nagyobb hatalomnak. Karácsony van, mint azon a szalmaszagú betlehemi éjszakán, amikor az ég először ért össze a földdel, mert Isten megtestesült, mert Jézus Krisztus emberi testben közénk született.

Talán ezen a karácsonyon sem „jött össze” minden: elintézetlenül maradtak fontos ügyek, elsimítatlanul személyes konfliktusok, befejezetlenül a nagybevásárlás – hogy a feltornyosuló mosni-mosogatnivalóról ne is beszéljek. A körülmények enyhén szólva sem „ideálisak”: talán káosz fenyeget kívül és belül is, éppen csak a kibírhatóság határán, s talán nem is olyan egyértelmű, hogy a határon innen-e vagy túl… És mégis. Mint a tolvaj, lopózik szívembe a gondolat, hogy Mária és József sem voltak éppen irigylésre méltó helyzetben, hogy létük minden törékenysége és instabilitása ellenére mégis magukról megfeledkezve asszisztáltak annak születésénél, akire vártak a századok. Mert ő, aki közén született, még Istennel való egyenlőségét sem tartotta olyan dolognak, amelyhez ragaszkodni akart volna; inkább kiüresítette önmagát, s mindenben hasonló lett hozzánk, emberekhez, egyedül a bűnt kivéve.

Karácsony van – alkalom a szeretetre. Azt mondják, ünnepek után megugranak az öngyilkossági statisztikák; hiszen olyan fájdalmas a magánnyal, az ürességgel, a képzelt értelmetlenséggel szembesülni. Csak aki keresztény, tudja, hogy nincs értelmetlen élet, hogy emberi méltóságunk független a teljesítőképességünktől és az egészségünktől is, hiszen végső soron a közén jött és velünk sorsközösséget vállalt Jézus Krisztus megtestesülésében gyökerezik. Benne, aki töredékességében is teljes életet élt, s ezzel a mi töredékes életünket is teljessé tette. Benne, akivel emberi sorsunk végérvényesen része lett Isten életének; benne, akitől tudjuk, hogy ha bárkihez szeretettel fordulunk – akár ha csak egy kicsit is sikerül! –, Istent magát szeretjük és szolgáljuk benne.

Béküljetek meg hát, emberek – milyen más örömhírre vártok még?!

Szerkesztő: Kóczián Mária
Fotó: http://stmarksitaly.com/wp-content/uploads/2014/10/facebook_event_1490569407874751.jpg