A Római Magyar Akadémia képzőművészeti ösztöndíjasainak kiállítása jelen esetben valóban felfogható egy olyan képeslap tárlatnak, amelyben az alkotók műveikkel üzennek nem csak szeretteiknek Rómából, de mindenki másnak is, így értelemszerűen a hátoldalra kerülő szöveg sem merül ki az „üdvözlet az örök városból, sok szép dolgot láttam, jól érzem magam” sablonnal. Az üzenet sokkal inkább lesz ironikus, önironikus, kritikus és önreflexív miközben mégis áthatja szinte kivétel nélkül mindet Róma atmoszférája. A klasszikus képeslap műfajához Szepessy Béla és Takács Lídia művei állnak a legközelebb, előző a Rómában készült rajzok montázs grafikája révén, utóbbi az Orto Botanico-ban megtalált motívum, „a semmibe vezető lépcső” kapcsán, amely szembesíti az alkotót és a nézőt is a valós jelenlét megragadhatatlanságának tényével. Ugyanebbe a sorba illeszkednek Dobó Bianka művei is, amelyek az épített tér változó képeiben keresik az átörökített motívumot, a pusztuló és születő építészetet összekötő kapcsokat. Hasonló gondolatmenet vezérli Torma Éva műveit is, aki töredéknek tekinti a látványt és fotóiban a különböző képi rétegekből újraértelmezett valóságot talál meg. Szilágyi Kornél videó munkája egyszerre önreflexív és öníronikus, egy szürrealista látomás, amelynek főszereplője önmaga, aki meghatározhatatlan lénynek álcázva keresi az utat egy magasabb dimenzióba.

A tárlat legkritikusabb művei Tóth Márton Emil munkái, amelyek csak annyiban érintik Rómát, amennyiben a társadalmi igazságtalanságok, a szegénység mindenütt jelen van a világban, és az installáció központi motívuma, az egy tál műanyag leves, mint a táplálék, amit magunkhoz veszünk tágabb értelemben nem csak fizikai létfenntartásunk kritikája, de a szellemié is. Szintén a kritika eszközeivel él Tóth Norbert is, aki humorral átitatva beszél öndicsőítés kétes értékű, múlékony és pusztuló voltáról, így a templommá keretezett WC, a vízben szétmálló szobrok, vagy a profán ereklyék egyaránt arra mutatnak, ami mindebből hiányzik: a valódi érték. Nagy Karolina installációi a derengéssel átitatott kedvesség nyelvén beszélnek a mechanikussá válásról, és arról, hogy a mi napunk (sole) is egyszer fekete nap lesz.

A római anzix nagy közös képeslapja hátuljára olyan üzenetek kerülnek ezzel a tárlattal, amelyek nem csak a 21. század problémáit feszegetik, ennyiben öröknek nevezhetőek és különösen hitelessé teszi az üzenetet, hogy az örök város át és átitatja ezeket a műveket.