A tér, amelyből rálátunk érzéseinkre
2019.09.09

Hogyan léphetünk be abba a térbe, amelyben feltárulnak érzelmeink, anélkül, hogy elsodornának? Amelyben rálátunk az életünkre, anélkül, hogy leragadnánk és csak köröznénk valamely részlet fölött? Honnan láthatjuk tisztán a múltunkat, vágyaink építményét? Ha ezt a helyet nem tudjuk birtokba venni, akkor csak sodródni fogunk az életben, vagy leragadunk valahol. De ha megtaláljuk, feltárulhat a szabadság, a szabadságunk abban, amit tennünk kell. Számomra erről szól Paolo Sorrentino Ifjúság című filmje, amellyel nemrég kezdetét vette a Faludi Filmklub új évada.

 

Borda Máté reflexiója

Nagy várakozással ültem be a Premier Kultcafé mozitermébe szeptember első szerdáján, mert Sorrentino Nagy szépsége maradandó nyomot hagyott bennem. És nem csalódtam, ez a filmje sem marad el semmiben Oscar-díjas elődjétől. Ugyanaz a jellegzetes sorrentinói hangulat lengi be az első pillanattól kezdve; egy hangulat, amelyben erősen ott van az, amit a keletiek szamádhinak mondanak. Mi talán szemlélődésnek mondhatnánk, az apróságokra, részletekre való fogékonyságnak, amelyben az intellektus háttérbe vonul, átadván elsőségét a figyelemnek. A sorrentinói figyelem kiterjed a hangokra és a csendre, az üres külső és belső terekre, a mozdulatokra, a tekintetekre, és a szavak súlyára is.

 

Lehet, hogy Tarkovszkij mélyebbre ás, de Sorrentino többet ölel. Átfogja az emberi vágyak egész hierarchiáját az érzékiségtől az érzelmi biztonságon át a hivatásban való kiteljesedésig és végső soron az emberi lét értelmének kereséséig. Egy olasz rendezőtől persze el is várjuk, hogy ne palástolja el a testiséget, amit most a víz erőteljes jelenléte is csak tovább fokoz. A svájci hegyek közti roppant tér és csend adja azt a tágasságot, amelyben a film szereplői belemerülhetnek érzelmeikbe, miként testük is megmártózik a luxusszálloda medencéinek vizében. Tulajdonképpen egyfajta lelkigyakorlat ez, ahogy Kiss Ulrich atya fogalmazott a film utáni beszélgetésben. A szállodát pedig talán inkább szanatóriumnak kellene neveznünk.

A zenében is nagyot ölel Sorrentino, pontosabban David Lang, a rendező mögött álló komponista és zenei tanácsadó. Lenyűgöző, ahogyan kezeik alatt egységbe forr Debussy melankolikus zongoradarabja és Paloma Faith pörgős popslágere, a lassú, szellős gitáros dalok és David Lang Just című remekműve, ami számomra talán legjobban megragadja a film hangulatát. A Simple song előadása pedig végül katarzist ad, bár ha önmagában hallanám ezt a darabot, talán azt mondanám, a giccs határát súrolja, vagy át is lépi. De ott és akkor, azokkal a képekkel: működik.

 

A Nagy szépségben nagyot alakít Toni Servillo, de ezen a téren sem marad alul az Ifjúság. A két főszereplő, Michael Caine és Harvey Keitel hitelesen hozzák az idős zeneszerző és filmrendező karakterét, de nagyszerű Rachel Weisz is mint a komponista lánya. Sorrentino tulajdonképpen Caine személyére írta meg fő alakját, ha ő nem vállalja a szerepet, az egész filmkészítés el sem indult volna. Az angol színészlegenda később a legnagyobb elismeréssel beszélt Sorrentinóról, és jellegzetes fanyar humorával megjegyezte, valójában ingyen is elvállalta volna a szerepet, de ezt persze nem említette a producernek. Caine elkötelezettségét jelzi, hogy a film kedvéért 50 év után visszatért Cannes-ba. Ezért a filmért szívesen elmegyek bárhová – mondta.

De nemcsak a sztárok alakítása szenzációs, Sorrentino a mellékszereplőknek is fontos szerepet szán. Mintha kicsit rá is játszana arra, hogy a legbölcsebb és legtalálóbb megjegyzéseket a mellékalakok teszik: a fogszabályzós masszőrlány, a szállodában nyaraló kislány, a Rachel Weiszba beleszerető félszeg hegymászó, vagy épp a szépségével mindenkit felkavaró Miss Universe, akit egyébként egy fiatal román színésznő alakít. A masszőrlány szerepe odáig megy, hogy a film legvégén, a Simple song előadásakor az ő mozdulatairól vág be képsorokat a rendező. Mintha mindezzel azt mondaná Sorrentino: ne nézz le senkit, bárkinek lehet olyan meglátása, ami csontig hatol.

Rendezője szerint ez egy derűlátó film, amely azt hirdeti, hogy az ifjúság abban a szabadságban rejlik, amit a jövő felé fordulás ad. És ez valójában független az életkortól. Filmjével a félelmeinket akarja eloszlatni. Főhőse felismeri, mit kell tennie ahhoz, hogy megnyíljon a jövő felé, és megteszi, ami szükséges. Bár a film elején még cinikusan odasúgja a szálloda kertjében meditáló tibeti szerzetesnek, hogy úgysem fog neki sikerülni a levitáció, végül mégis felül tud emelkedni az őt lehúzó megkötözöttségen, amint később a szerzetest is látjuk felemelkedni a földről.

 

Igaz, látjuk a másik oldalt is: a Harvey Keitel által megformált filmrendező elbukik. És nem tud túllépni múltján a szálloda egy másik emlékezetes lakója, a Maradonára hajazó elhízott dél-amerikai futballsztár sem, akibe azonnal oxigénmaszkkal kell egy kis életet lehelni, miután hatalmas Marx-tetoválással a hátán kikecmereg a medencéből. Csak a teniszlabdával való dekázás maradt a számára, és mikor azt mondja, a jövőre gondol, valójában akkor is a múlt dicsőségét forgatja magában.

 

A film utáni beszélgetést Lukácsy György filmesztéta egy körrel indította, amelyben mindenki megoszthatta első benyomásait. Nem osztotta mindenki Sorrentino véleményét a film optimizmusáról. Többen mondták, hogy szomorúságot is éreznek, a film számukra a veszteségekről is szólt. Kiss Ulrich jezsuita atya szerint az Ifjúság egy rendkívül poétikus, egyszersmind metafizikus mélységű film, amelyben bár nem hangzik el az Isten szó, valójában az emberi lét végső, spirituális kérdéseiről van benne szó. Mi értelme az életben bármit is csinálni? Mi az, amit hátrahagyhatunk?

 

Azt hiszem, ha megnyílunk ezeknek a kérdéseknek, a film elvégezte feladatát.

parbeszedhaza@jezsuita.hu
06-1/411-0825