A teremtés színei
2019.06.04

Kíváncsisággal érkeztem az Amit alkottam, jó kiállítás finisszázsára május 28-án a Párbeszéd Házába. Várakozás közben körüljártam a tárlatot, önkéntelenül is azt keresve, hogy melyik mű szólít meg igazán. Ámultam a stílusok, technikák sokféleségén, a színgazdagságon.

 

Táborossy Anna reflexiója

A Művészkijáró című programot Sajgó Szabolcs SJ nyitotta meg. A Párbeszéd Háza igazgatója bevezetőjében hangsúlyozta: az alkotók észrevették a teremtett világ jóságát, és ezt is próbálták láttatni. Hozzátette, hogy ez az igazán maradandó művészet.

 

A köszöntő szavak után Szabolcs atya egyenként megszólította a kiállítókat, és kérte, hogy álljanak az alkotásuk mellé. Ez után arra hívta meg a közönséget, hogy járjanak körbe, szemlélődjenek, beszélgessenek a művészekkel. Ez a gesztus bensőséges hangulatot teremtett. A személyes párbeszédek során egyszerre csillant meg a játékosság és derült fény az apró részletekben felsejlő szimbólumokra. Palásti Erzsébet egy toszkán templomrom fényképéből készült elektrografikával emelte az ég felé a nézők tekintetét. Németh Valéria Életfalevele magában foglalta a magtól az elmúlásig vezető körforgást. Mind formáját, mind eredetét tekintve különleges volt Bánki Tamásnak a diákjaival közösen készített Croce dipintája. Elképzeltem, milyen izgalmas lehetett részt venni a gyerekeknek ebben a közös munkában, és milyen büszkék lehetnek arra, hogy a képüket kiállították.

 

A kötetlen beszélgetés után újra helyet foglalt a közönség. Kákonyi Júlia, a Párbeszéd Házában működő Faludi Galéria művészeti vezetője vette át a szót. Kifejezte afelett érzett örömét, hogy két művet, Az öröm könnyei és az Egyetlen pillanat című alkotásokat készítőik a Párbeszéd Házának adományozták. Elárulta, hogy legközelebb a 2020-as Eucharisztikus Kongresszushoz kapcsolódóan írnak ki várhatóan művészeti pályázatot.

 

Bár arra számítottam, hogy a kiállítás anyagának bemutatásával folytatják, a program házigazdája az alkotói léttel kapcsolatos kérdésekkel szólította meg a jelen lévő kiállítókat. A művészet mindenki számára mást jelent: egyszerre lehet évtizedek alatt szokássá vált munka, terápia, egy megtalált igazság kifejezése, vagy nem mindennapi örömforrás.

 

Szóba került a műtárgyak, hagyatékok sorsa is. Számomra különösen szép volt az a gondolat, hogy bár sajnálatos módon sok alkotás elveszik, vagy nem a megérdemelt formában él tovább, a maradék magában hordozza az elveszetteket, ahogy mi, emberek is magunkban hordozzuk egymást. Az alkotói folyamatnak a jövőtől nem félő hajtóereje maga a kifejezni vágyás nyugtalansága, ami létszükséglet, a pillanatban lüktet. Ez az üzenet visszakapcsolható a tárlat témájához, a teremtéshez: Isten képmásaként mi is késztetést érzünk arra, hogy formába öntsük a belső világunkat, létrehozva valami újat.

 

Számos újdonságot tartogatott számomra az este, mégis meglepődtem, amikor a program végén valóban bezárult a tárlat: az alkotások lekerültek a falakról, kikerültek a tárlókból. Mintegy az előbbi vallomások folytatásaként pillanthattam be a kulisszák mögé, ahogy az alkotók egyedül vagy egymást segítve emelték le, csomagolták el a műtárgyakat, majd hazavitték, akár a hónuk alatt. Ez a pillanat is emberközeli volt, akárcsak az esemény többi része.

 

 

Fotó: Ballonyi Pál Margit "Teremtés-tengerek születése" című munkájáról

parbeszedhaza@jezsuita.hu
06-1/411-0825