„Egy idő után már sehol sincs a börtön. Kivirágzik a lét” – A Szív húsvéti számából
2018.03.31

A húsvét a mélypontból kibontakozó élet csodája, a legnagyobb keresztény ünnep. A Szív áprilisi száma azt próbálja tetten érni, hogyan születik élet a mélységből: elhagyatottságunkból, megtöretettségünkből, válságainkból, bűneinkből. Részlet Horváth Árpád főszerkesztő beköszöntőjéből:

A húsvét a mélypontból kibontakozó élet csodája, a legnagyobb keresztény ünnep. A Szív áprilisi száma azt próbálja tetten érni, hogyan születik élet a mélységből: elhagyatottságunkból, megtöretettségünkből, válságainkból, bűneinkből. Részlet Horváth Árpád főszerkesztő beköszöntőjéből:

„Néha azt gondolom, padlót fogtam, ettől már nem lehet lejjebb, de egy idő után valahogy mégis egy fokkal mélyebben nyekkenek. Amikor aztán szétnézek a mélységben, a személyes életem kilátástalan kamráiban, a sötétség eléggé sűrű és ragacsos szokott lenni. Ilyenkor egy ideig csak nyúlok a bizonytalanságban, a némaság hangja lüktet a fülemben, mígnem az átláthatatlan homályban valami más is elkezd neszelni. Eddig még sohasem maradt el. A tehetetlenség sötétlő csendjében kiéleződik bennem egyféle belső figyelem, és így egyre jobban hallani vélem, mintha csak egy árny mocorogna, de hallani vélem a jelenlét türelmes gubbasztását. Nem vagyok egyedül. Ott van valaki velem. Saját magányom leglucskosabb kamráiban is ott van leláncolva valaki. Nem szól, mert amit mondhatna, az sejtem, nem az én füleimnek való. Inkább csak belső szemeim előtt, a sötétség alakká rendeződése által látom, hogy ő is ott gubbaszt a lét börtönének egyik cellájában, az én cellámban. Összetörve, csatakosan, a végzetet várva, láncokat hallok néha megcsörrenni. Együtt hallgatunk. És még valamit tehetünk együtt: lélegzünk. Együtt lélegezni a legnagyobb sötétségben nagy vigasz. Erő fakad belőle. Egy idő után belső fény is. Egy idő után mintha ébredés lenne. Egy idő után eljön a tavasz a legkeményebb tél után is. Egy idő után már sehol sincs a börtön. Kivirágzik a lét, piros tojások és fonott hajú szőke lányok sikongásai vannak az ébredő napfényben. Húsvét.

Nemrég édesapámmal álmodtam. Eddig még sohasem fordult elő, csak anyu szokott figyelmeztetni, hogy álljak le valamivel, ha olyan helyre vagy helyzetbe kerülök, ahonnan már nem vezetnek ösvények hazafelé. Apu nyakában ültem, mint kisgyermekkoromban. Azt mondta, az a fontos, hogy én messzebb lássak, ő már nem lát itt ebben a világban, csak én lássak, ezért tart meg a vállán, ez most az ő sorsa, ezért az apám. Én meg mutattam az irányt, hogy merre menjünk. Egy sűrű és sötét erdőn át bandukoltunk nagyon sokáig. Nagyon sok félelmet keltő huhogást lehetett hallani körülöttünk, és néha egy-egy fájdalmas sikoltást is. Mintha egy szelíd bárány sikoltotta volna el magát, sohasem hallottam még ilyet. Mint aki egész életében egy panaszt sem hallatott, de amikor rájön a sorsára... Összeszorult a szívem, de apu azt mondta, menni kell tovább, csak nézzek előre. És akkor kiértünk egy tisztásra. És ezen a tisztáson egy nagy tűz égett, a tűz körül pedig ott volt mindenki, aki számít. És ott volt ő is, tudtam, hogy ő, akit a legsötétebb cellámból ismerek. A tűz megvilágította az arcát, és én rájöttem, hogy ezt az arcot már annyiszor láttam, mindig is ismertem. Apáméra hasonlított, és anyáméra is, és mindenkiére, akit szerettem, és mindenkiére, aki ebben a világban őszintén szeretett.”

 

A teljes írás A Szív áprilisi számában olvasható,amely kapható az újságárusoknál, illetve megrendelhető – online formában is – a Jezsuita Kiadó oldalán.

Fotó: Horváth Árpád

 

parbeszedhaza@jezsuita.hu
06-1/411-0825