Isten hívása fontosabb, mint a saját bizonyosságom – beszélgetés Kajtor Domonkos jezsuitával
2019.10.24 09:58:52 | vass.norbert

Kajtor Domonkos október közepén újra a Párbeszéd Háza vendége volt. A fiatal jezsuita ezúttal Szent Ignác lelkisége és a jungi pszichológia kapcsolatáról, a bennünk élő szentről tartott izgalmas előadást, amelyet óriási érdeklődés övezett, akárcsak tavasszal. A Németországban tanuló szerzetest hivatásról, pszichológiáról, teremtésvédelemről kérdeztük, de szóba kerültek a mesterséges intelligencia által felvetett etikai dilemmák is.

Borda Máté interjúja

Legutóbbi blog-bejegyzésedben arról írsz, hogy az utóbbi időben megkérdőjeleződtek benned a hivatásodra vonatkozó konyhakész feleletek. Egy gyönyörű Rilke-idézettel mutatsz rá arra, amire elbizonytalanodásod megtanított: meg kell szeretnünk a kérdéseinket, élnünk kell őket, s „talán lassankint, észrevétlenül, egy távoli napon életünk belenő majd a feleletekbe” – ahogy Rilke fogalmaz. Ez az írásod májusban jelent meg. Azóta hogyan érlelődik benned a felelet?

Most ősszel értettem meg valamit az életemmel és a hivatásommal kapcsolatban. Sokszor kérdezték tőlem – legutóbb néhány napja a diákok Miskolcon a gimnáziumban –, hogy biztos voltam-e a hivatásomban, amikor 21 évesen beléptem a rendbe, és ma biztosnak érzem-e, hogy itt a helyem. A válaszom az, hogy teljesen soha nem voltam benne biztos. De nekem a hívás, Isten hívása fontosabb, mint az én saját bizonyosságom. Mert amíg azt a választ keresem, hogy hogyan biztosíthatom be magamat, addig magamnál vagyok. Addig a saját kérdéseimet és válaszaimat adogatom magamnak oda-vissza. Viszont amikor már tényleg merek abban hinni, hogy hívva vagyok, hogy ez a hívás valós, akkor Istenhez kerülhetek közel. És rájöttem arra, hogy ez nekem sokkal többet jelent. Igazából csak egy válaszom van arra, hogy miért jöttem ide. A lelkem ezt akarta, és azóta is nagyon szeretem, nem tudnék mást elképzelni magamnak. Ha visszanézek, mind a mai napig csodálkozom a bátorságomon. Szoktam mondani viccesen, hogy kész „őrültség” volt ebbe belefogni, és valóban egyfajta szent őrültség, szenvedély kell ahhoz, hogy az ember igent mondjon a szerzetesi hivatásra. A többi jön, a többit Isten megadja, ha merek hinni benne.

A tavaszi előadásod a Szent Ignác-i emberképről szólt, most pedig az ignáci lelkiség és a jungi pszichológia kapcsolata, valamint a bennünk élő szent volt a témád. Ezeket az előadásokat tulajdonképpen a tanulmányaid inspirálják?

Igen. Három és fél éve élek Németországban; laktam Berlinben is kicsit, most pedig Münchenben tanulok filozófiát, az utolsó évem következik idén. Az általános filozófia mellett két speciális területen mozgok, az egyik a mesterséges intelligencia, annak etikai, gazdasági, globális kérdései, a másik pedig a pszichoanalitika. A kinti professzorom – egyben rendtársam – jungi pszichoanalitikus, praxisa is van. Nála írom majd a diplomamunkámat egy ahhoz nagyon hasonló témában, amiről most a Párbeszéd Házában beszéltem. Hangsúlyozom, hogy nem vagyok pszichoanalitikus, nincs praxisom, csak tanulok róla, de nagyon sokat profitálok ebből önismeretben és a lelki kísérés során. Ez egy olyan tudás, amivel úgy érzem, hogy Isten felé tudom vezetni az embereket. Ugródeszka a spiritualitásba. A pszichológia, pszichoanalitika nem magyarázat az istenkapcsolatunkra, de egy nagyon jó segítség, hogy megértsük azt. Mert más a kettő. Amikor terápián vagyok, akkor én vagyok a középpontban, akkor magammal foglalkozom. Amikor imádkozom – és lehet az meditáció is –, az bár bizonyos szempontból nagyon hasonló a terápiához, de akkor Isten van a központban. Ez egy nagyon fontos különbség a kettő között.

A Párbeszéd Házában nemrég indult el egy hat részből álló teremtésvédelmi előadás-sorozat, amelyet gyakorlati öko-műhely is kísér. A nemzetközi jezsuita rend is kiemelt helyen kezeli az ökológiai válság kérdését, a 2019–2029-es időszakra megjelölt négy preferencia egyikévé emelve a teremtésvédelmet. A keresztény hit fényénél hogyan tekintesz erre a krízisre?

Nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel elmélyülten, de természetesen tisztában vagyok a helyzet súlyosságával, különösen hogy Németországban élek, ahol ez már a mindennapi közbeszéd része, gondoljunk csak Gretára (Greta Thunberg aktivista – a szerk.). A német politikában is nagyon megerősödtek a zöldek az utóbbi időben. Mindezek hatására kialakult a kérdésről egy személyes véleményem. Az a félelmem, hogy a 21. század társadalma a szekularizáció közepette a természetvédelemben egy új istent talál magának. Vallásfilozófiai szempontból is komoly kísértés ez. Ma is igényünk van arra, hogy új prófétákat találjunk, olyanokat, mint Greta, akik hirdetik azt, ami a valóság. De vajon ez a prófétaság és valóság mennyire van kapcsolatban Istennel? Greta valóban igazat mond, de abban nagyon komoly veszélyt látok, hogy a 21. század ebből bálványt csinál magának. Egy új istent formálunk, akit félhetünk, imádhatunk. Döntő ugyanis, hogy hova tesszük a hangsúlyt: a környezet védelmére vagy arra, hogy azért védjük a környezetet, mert ezzel Isten teremtett világát védjük – és abban elsősorban is az embert. Ez utóbbit nagyon szeretem hangsúlyozni, ez már tényleg a személyesebb felfogásom része. Számomra itt is az az elsődleges szempont, hogy hogyan tudok az embertársam mellett lenni. Természetesen a környezeti válság kezelése egy nagyon összetett globális politikai kérdés, amibe az egyszerű ember nehezen tud beleszólni. Ennek a globális ügynek számos oldala van, ezek közé tartozik a mesterséges intelligencia lehetséges alkalmazása is.

Ha már említed a mesterséges intelligenciát, amivel Münchenben amúgy is kiemelten foglalkozol, kíváncsi lennék a véleményedre: mit látsz most a legfontosabb, legaktuálisabb kérdésnek ezzel kapcsolatban?

Mindenekelőtt tisztázni kell a különbséget az úgynevezett erős és gyenge mesterséges intelligencia között. Az erős az, ami intelligens, a gyenge, ami intelligensen viselkedik. A sci-fi filmekben látott humanoid robotok az erősnek felelnek meg, de ez a valóságban nem létezik, és a szakma azt mondja, hogy a következő száz évben nem is biztos, hogy fog létezni efféle, önálló robot. Igaz, a kvantumszámítógépek hozhatnak új, izgalmas eredményeket, de ez még nagyon fejlesztési stádiumban van. Gyenge mesterséges intelligencia viszont már létezik. Itt a gépnek van egy ember által megadott végcélja, amelynek elérésére saját magát beprogramozza. Már ez is nagyon komoly etikai kérdéseket vet fel, mivel ezt a programot nem tudjuk visszafejteni, az informatikusok nem látnak bele. Amit ugyanakkor fontos kimondani, az az, hogy a technika etikai szempontból se nem jó, se nem rossz. Nem állíthatjuk, hogy a mesterséges intelligencia gonosz vagy jóakaratú. A technika maga semleges, de tudjuk jó és rossz dolgokra használni. Én ezért a technikától nem félek, sokkal inkább az embertől, akinek a kezében van. Beszélhetünk itt manipulációról, visszaélésekről, igen, ez is jelen van, de örömünkre azért sok olyan területen alkalmazzák már a mesterséges intelligenciát, ahol tényleg az emberek életét, életkörülményeit próbálják jobbá tenni a segítségével.

parbeszedhaza@jezsuita.hu
06-1/411-0825