„Bab Berci kinézett az ablakon, és megcsóválta a fejét. Úgy nézem – mondta magának –, igen szomorú délutánom van. A válasszal sem sokáig késlekedett, fölkiáltott: Te oktondi, nem látod a csurgatott méz napfényt, a boldogan nyújtózkodó virágokat?! Mitől volna ez szomorú délután? Nem is tudom – válaszolta magának tétován Bab Berci, s tétovaságra volt is oka, hiszen az ilyen nyári délutánokon kívánja az ember, hogy álljon meg az idő, ne moccanjon semmi, és sokáig ringasson ez a megindító békesség. Ez igaz, de valami mégis hiányzik ebből a csodadélutánból. Bab Berci vadul gondolkozott, mi hiányzik. Erősen gyanakszom – mondta magának –, az a baj, hogy ez a csodadélután nem ér a szívemig. Úgy bizony! Csak a bőrömig ér. S belül meg emésztő, hervasztó köd gomolyog, sistereg odabent a bánat. Igen. Mert volt már nekem olyan délutánom, amikor benn a szívemben nagy ragyogás volt, idekinn meg ködöket hajkurászott a szél, bánatos eső szemerkélt, s én fölkiáltottam: Micsoda gyönyörű délután! Ha lett volna ott valaki, bizonyára megrovóan rám néz, és azt mondja: Eszed tokja! Mert, ugye, nem láthat bele a szívembe. Így meg, hogy nem volt ott senki, különösen nem láthatott bele.

– Állapítsuk meg – mondta hangosan Bab Berci –, hogy a délutánok csodásságát illetően egyáltalán nem közömbös, hogy mi van az ember szívében. Ha ragyog az ember szíve, egy pocsék délután is lehet gyönyörű, ha meg az ember szíve olyan, mint most az enyém, akkor süthet hét ágra a nap, lehet mézszínű a világ, csak pocsék délután az.” (Lázár Ervin)

A napi hajtásban, a mindennapjaink feszültségei közepette sokszor (érthető módon) úrrá lehet rajtunk a keserűség. Miért nem ért engem ez a gyerek? Miért pont én kell, hogy ezeket a küzdelmeket megvívjam vele?
Egyáltalán… Miért kerültem ebbe a mókuskerékbe, én nem erre vágytam, nem így terveztem…

Nagy-nagy dolog, ha a türelmetlenségem következményeként nem veszek el az önmagam és a helyzet hibáztatásának örvényében, hanem inkább megpróbálom elfogadni: igen, ez is én vagyok, ez is velem történt. Igen, a családi béke megőrzéséhez, a belső nyugalmam megtartásához erőforrásra van szükségem. Hol találhatok erőt? Kire számíthatok? 

A megtapasztalt nehézség alkalmat adhat arra is, hogy befelé tekintsek. Ahogyan Bab Berci, én is ránézhetek arra: Mi van a szívemben? Jó megállni, befelé fülelni és rákérdezni erre… Talán, ha észlelem az érzéseket, tisztábban láthatom az életemet, a hivatásomat, a rám bízottak értékét is... Ha tudok segítséget kérni és elfogadni, ha a pillanatban megtalálom a küzdés és elfogadás mindig tanulandó arányait, akkor észrevehetem, hogy igazából éppen itt van dolgom, talán nem véletlen, hogy ez a gyermek a mi családunkba született… Ha a rácsodálkozás kegyelme kitart, feltárulhat előttem az is, hogy az új helyzetemmel mást, de többet kaptam, mint amit valaha megálmodtam. Észrevehetem, hogy az én gyermekem mosolya a világon a legeslegszebb… S talán azt is, hogy a vele és érte való küzdés éveiben minden kis előrelépés hatalmas jelentőségű… És nemcsak a gyermekem változik, de vele én is…

Pápai Ildikó könyvében a mostanra már 18 éves Gergő élethelyzeteiből szemezget nagy-nagy őszinteséggel, az önmagában lezajlott változásokat  és sok-sok közösen megélt, derűs pillanatot is megmutatva. Hatalmas kincs az ilyen szülői tapasztalat, nekünk, a többi édesanyának és édesapának…

(Továbbra is kérjük, hogy aki teheti és még nem töltötte ki, töltsön el öt percet az alábbi kérdőívvel a gyermeke eddigi intézményeiben szerzett tapasztalatai alapján, hogy egy hiteles adatbázist készíthessünk… valójában önmagunknak, érintett szülőknek. A Léleköntő Program célja az összefogás, egymás segítése. Ez pedig ilyen kicsiben kezdődik… Ide kattintva tölthetitek ki a kérdőívet.)

Tisztelettel és szeretettel a Léleköntő csapat nevében.

Vető Anna

Részlet 1. :
Élet az autizmus galaxison

Mindannyian tervezhető, tartalmas, és kiegyensúlyozott életre vágyakozunk. Szeretetre, elfogadásra, és sikerre. Valamire, amivel nyomot hagyhatunk a világban. De mi van akkor, ha a sors olyan életfeladatot oszt rád, amiről úgy érzed, nem érdemelted meg, és nem érted, mit kezdhetnél vele?  Talán épp egy autista gyerekkel!

 Nyolc éves volt, amikor elkezdtem leírni a történetét. Születési számom 8, a numerológiában, ami röviden úgy fogalmaz: önmagamat meghaladva szolgáljam a világot. Bármit jelentsen is ez, remekül hangzik. Ha a 8-as számot lefekteted, akkor a végtelen körforgást jelképezi, azt hogy minden önmagából fejlődik és önmagába tér vissza. Így létezünk mi is, szűkebb és tágabb Univerzumunkban, egyszer szorosabban, másszor lazábban, elviselhetően vagy viselhetetlenül, de örökösen kapcsolódva egymáshoz.

Ebben a végtelen körforgásban a gyerek 18 éves lett, autizmusa nem múlt el, pedig szentül hittem, hogy ezt a „hibát” ÉN kijavítom, ha már az evolúció nem vette a fáradtságot.

De létezik-e kiszabott sors, életfeladat, vajon tényleg azt kapjuk, amit képesek vagyunk megoldani?

Ez a történet azokról a megküzdési stratégiákról, életközépi válságokról, anyai- és női önmeghatározásokról szól, ami velem-velünk történt, de talán meg sem történt volna a kód nélkül. Mert az autizmusnak száma is van: F84.0, ami lehetne akár az Univerzum egy távoli, fénylő csillagának a neve is, de nem az. Ez ugyanis egy Galaxisé. Az ott élők látszólag olyanok, mint Te, csak épp az átlagostól mindenben eltérő mentális működésük folytán, mindazt, amit mi, neurotipikusok igyekszünk elmaszatolni, eljátszmázni, semmibe venni, azt ők kertelés nélkül az arcunkba tolják.

Az elmúlt 18 évben, Gergő megtanított az ő szűrőjén keresztül látni a világot, bevezetett egy olyan létezésmódba, ahol minden divatos okoskodás ellenére, csak egyetlen megoldás létezik: a szeretet.

Részlet 2.

Klasszikusan ronda lakótelep, házak előtt parkolóval, kicsit távolabb játszótér, szolgáltatóház és fenyőfás áruház, mögötte HÉV megálló. Jézus ereje, a gyerek vonatőrült, kész, végem van, már nyilván egy vonaton ül vagy alatta fekszik. Bőgve indulok az egyik irányba, hunyorogva lesem az üzletek közötti járdaszigeteket, hátha feltűnik formás kis alakja, és hang nélkül elkezdek imádkozni. „Miatyánk, ki vagy a mennyekben, add meg, hogy itt legyen az egyikben, még a horvát tengerparton is megkerült, nem tűnhet el pont itt, egy nyavalyás fejlesztőtorna után, amit mindketten utálunk, és épp egy sivár, óbudai lakótelepen. Add vissza kérlek, most! Nekem ez a gyerek kell, ragaszkodom hozzá, csak én tudom, hogyan működik. Különben is, Te adtad, nem veheted el ilyen gyorsan, még csak öt éves. Elégetem a fűzős bakancsot, mert amíg azt kötöztem, nyilván unatkozott. És megszaggatom a ruháimat is, csak legyen meg végre! „Futok a fenyőfás üzlet bejáratához, fotocellás ajtaja most egy örökkévalóság alatt tárul ki. Szédelegve kerülöm meg a pénztárost, és az állványok közti folyosókon cikázva, néhány, gyanútlan vásárlót elsodorva rohanok tovább, és nem kérek elnézést. Egy biztonsági őr siet felém komoran, őt is leszarom. Csak azon kattog az agyam, hogy megint én voltam a hibás. Nem figyeltem eléggé. És ha nem találom meg, akkor a HÉV alá fekszem. Nélküle nem megyek haza. Nélküle amúgy sem érek semmit.

Édességek, chipsek” tábla alatti folyosóhoz érek, és megpillantom. – Gergőőőő!- visítom sírva-hörögve, és egy tigrisbukfenc után térdre roskadok előtte. A meglepettség csekély jele nélkül emeli rám angyali tekintetét, rózsás arcocskája felderül, felém nyújtja a PEZ cukorkás, világoskék keménydobozokat, száját széles mosolyra húzza. Olyan erősen, amennyire csak bírom, magamhoz szorítom, és hang nélkül bömbölök. Ő is ölel, most először, hosszú percekig tűri a szorításom.

Részlet 3.

– Nem hiszem el, hogy nem vagy képes négy szót megjegyezni! Ez őrület, tényleg olyan vagy, mint egy földönkívüli! Igaza volt a nőnek a játszótéren! – mondom indulatosan.

– Tessék koncentrálni, nem élhetsz állandóan a mesékben, vannak feladataid, tanulnod kell, és egyszer fel kell nőnöd! Érted, amit mondok? – érzem, ahogy srófolódnak fel az idegeim.

– Éltem anya, ne kiabálj! Megbeszéltük, hogy tilos kiabálni! – mondja rémült tekintettel.

– Ha képes leszel figyelni rám, akkor nem kiabálok, de nem vagy képes!

– De, de, de igen...

– Igeeen? Mire vagy képes? Mondd el, mondd csak el? – kérdezem, most már fuldokolva az elmúlt hetek, hónapok, évek, csalódott és kimerült türelmetlenségétől.

-Hogy…, hogy szelesselek Téged – feleli, és elkezd sírni.
 

(A részletek Pápai Ildikó Azt beszéltük meg, hogy BOLDOG leszel című könyvéből valóak. A kötet megrendelhető kedvezményesen a Trivium Kiadó weboldalán.)