A beszélgetést bevezető Én, Daniel Blake főhőse egy newcastle-i, megözvegyült, kora hatvanas ács-asztalos, aki egy súlyos szívinfarktus után minél hamarabb menne vissza melózni. Az orvosok azonban nem engedik, a szociális segélyt pedig elveszíti, mert az illetékes hivatal munkaképesnek találja egy olyan ötven tételes kérdőív alapján, amelyben mindenre rákérdeznek, csak arra nem, milyen állapotban van a szíve. Ami ezután következik, Kafka híres hőse, Josef K. sorsához hasonlatos: Daniel egyre inkább magára maradva bolyong a brit szociális intézményrendszer abszurd, online kérvényekkel, bunkó ügyintézőkkel és idegőrlő időhúzással (hiába kapod kézhez a határozatot levélben, meg kell várni a telefonos értesítőt is!) körbefalazott adminisztratív labirintusában. A sorsa összeveti a kétgyerekes, egyedülálló Katie-vel, aki egy londoni hajléktalanszállóról menekülve költözik Newcastle-be tisztességes munkalehetőséget remélve.

Realista, kopogós film, afféle vádirat a munkaképességet mindenek fölé emelő neoliberális állam ellen. Happy end nincs, Daniel Blake életét cigicsikként nyomja el a megsegítésére hivatott állami intézményhálózat.

A sokat emlegetett "szociális háló" nem feltétlenül kell, hogy állami legyen, még 60 évvel ezelőtt is a kisebb közösségek, például a falu összetartása jelentette azt a biztonságot, amit ma már kizárólag az államtól várunk - vélte Vecsei Miklós, aki szerint baj, hogy a szegénység, mint fogalom, mára elvesztette minden pozitív tartalmát, pusztán felszámolandó probléma lett. Holott Jézus is szegénységet javasolt követőinek. A szegénységet élesen meg kell különböztetni a nyomorúságtól: a szegénység jellemezte például a régi paraszti társadalmat, ahol közös, nagyon is világos célok és szabályok léteztek. A nyomorúság ezzel szemben a céltalanság, a norma- és kapaszkodónélküliség világa, ahol az egyetlen mozgatórugó az adott pillanatban legégetőbb hiány kielégítése.

Daniel Blake lecsúszása, legyen mégoly tragikus is, nagyon messze esik a valódi emberi nyomorúságtól. Nem volt szerencsétlen, volt célja, ki tudta fejezni magát, képes volt harcolni, márpedig ez ma a kisebbség sajátja a Földön, a többség céltalanul, egyik napról a másikra tengődve kénytelen élni valóban nyomorúságos körülmények közepette. De ezzel mi alig találkozunk, talán ezért van az, hogy nem igazán értjük Ferenc pápát sem itt Európában – mondta Vecsei Miklós.

Ahhoz, hogy tenni tudjunk a nyomor ellen, először is le kell vetkeznünk a képmutatást, és meg kell találnunk a helyes kérdéseket. Például, miért lehetséges, hogy a budapesti aluljárókban saját vizeletében fekvő 300-400 hajléktalan "ügye" (akik csupán töredékét jelentik a hajléktalanok valódi, ám a társadalom számára láthatatlan tömegének) a közbeszéd állandó tárgya, miközben több tízezer gyerek kénytelen ma Magyarországon fűtetlen otthonban aludni, és róluk nem esik szó? – tette fel a kérdést Vecsei Miklós, aki szerint a válasz az, hogy egyszerűen azért, mert a jéghideg házakba nem látunk be, míg az utcán fekvő hajléktalannal napi szinten személyesen szembesülünk. Azok a problémák, amelyeket nem látunk a saját "jóléti erkélyünkről", legtöbbször nem zavarnak minket. A keresztényeket sem.

Valóban ez az igazság? Sajnos úgy tűnik, igen. Az adakozásról és segítőkedvről szóló 2018-as nemzetközi CAF felmérés szerint a magyarok jótékonysági hajlandósága, beleértve az önkénteskedést és az idegenek bárminemű megsegítését, a 120. helyezést érte el 144 vizsgált ország közül. A felmérés első helyén Indonézia szerepel, amelynek egy főre jutó GDP-je a magyarországi harmadát sem éri el. A második, harmadik, negyedik és ötödik helyen a jóval gazdagabb Ausztrália, Új-Zéland, Egyesült Államok és Írország áll, de az első húszban van Nigéria, Sierra Leone és Kenya is.

Ezzel kellene szembenézni. Ha felebaráti szeretetből nem megy, akkor legalább saját érdekünkben. Mert mindenkinek a hóna alá kell nyúlni legalább egyszer.