Logo
A magyar jezsuiták lelkiségi és kulturális központja
Beszélgetés Pacsyval, a jezsuita bloggerrel
2016.01.09

Az, hogy „majd én felülről megmondom neked, hogy mit kell gondolnod”, egyszerűen nem megy; a „laikus” és az „egyházi” világ hagyományos határai pedig feloldódóban vannak– mondja Patsch Ferenc jezsuita filozófus-teológus, akinek „Katolikus spiritualitás tabuk nélkül” című kötete tavasszal jelent meg jezsuita blogos írásaiból. – A teljes interjú a jelenleg Kubában tartózkodó „Pacsyval” a Keresztény Mandineren olvasható.

Az, hogy „majd én felülről megmondom neked, hogy mit kell gondolnod”, egyszerűen nem megy; a „laikus” és az „egyházi” világ hagyományos határai pedig feloldódóban vannak– mondja Patsch Ferenc jezsuita filozófus-teológus, akinek „Katolikus spiritualitás tabuk nélkül” című kötete tavasszal jelent meg jezsuita blogos írásaiból. – A teljes interjú a jelenleg Kubában tartózkodó „Pacsyval” a Keresztény Mandineren olvasható.

 

Nem papírpazarlás blogbejegyzéseket kinyomtatni?
Szerintem ezt csak az olvasó döntheti el... Ki tekintheti magát illetékesnek a saját írásai értékének megítélésében? De nem túl harapós ez így belépő kérdésnek?

Akkor másként kérdezem. Eddig csak komolyabb, filozófiai és teológiai munkákat jelentetett meg. Mi volt az indíttatása, hogy ilyen könnyedebb műfajban is publikáljon?
Hogy mennyire ereszkedhet bele az ember ebbe a „könnyű” műfajba, az szerintem mindenki számára kényes kérdés, akit csak meglegyint a kísértése. Minden teológus kolléga ódzkodik az ilyesmitől; és olyat is ismerek, aki álnéven ír, ami nekem egy kicsit mókás! Talán a karrierünket féltjük, nem tudom – illetve igazságosabb így: a jó hírünket. És ezt nem is csodálom! Tényleg van valami nagyon kockázatos ebben: hiszen még egy tudományos szöveget is könnyű félremagyarázni, pedig ott az egész jegyzetapparátus, és a sok alá-, fölé- és mellérendelő mondat is mind az árnyalt megfogalmazást hivatott segíteni. Szóval „életveszélyesnek” számít, ha valaki – mint az a blogon szokás – poénkodik, időnként pedig – a műfaj szabályai szerint – akár provokál is! Nem véletlen, hanem nagyon is érthető, hogy amerikai mintára egyre több iránymutatás és szabályozás születik az egyháziak szerepléséről a közösségi médiumokban. De bennem valahogy élt egy alapvető bizalom, hogy hátha nem akarják majd ellenem felhasználni, amit írok. És persze, hogy jóra fogják magyarázni. Lehet, hogy naivitás ez, nem tudom. Mindenesetre a magam részéről szeretnék hűséges maradni ehhez.

Mégis mi volt pontosan a célja a kötettel és hogyhogy végül csak a saját bejegyzések kerültek bele?
A célom... ezt nehéz megmondani. Biztosan volt ebben valami nárcisztikus is. Egy amolyan adys gesztus, amire nem vagyok éppen büszke! –„Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak”. Ráadásul tényleg csak a saját írásokról van szó. Talán az is magyarázatra szorul, hogy miért jóformán minden – vagy majdnem minden –, amit ebben a műfajban írok, rólam szól. Babitsot mindenesetre közel érzem magamhoz, aki szintén küzdött az önközpontúsággal:„a mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam”. Nem szeretném lekicsinyelni a közlésvágyban megbújó egocentrizmus veszélyét. De mentségemre legyen mondva, vannak pozitív indítékaim is. Jezsuita vagyok, és az életemet mindenestül Jézus Krisztus követésére tettem fel. Ehhez pedig esetenként könyvek megjelentetése is hozzátartozhat; ez egyébként rendi hagyomány is – nagyjából Gutenberg óta. Minden, ami kijön a nevem alatt, átmegy egy rendi cenzúrán, vagyis más rendtársak is elolvassák és véleményezik. Ők pedig nem elsősorban a helyesírást javítgatják, hanem azt nézik, hogy amit írtam, szolgálja-e Isten nagyobb dicsőségét. Mert csakis ezért, az Ő nagyobb tiszteletére és szolgálatára érdemes könyvet közre adni! És ha ezek a jezsuiták közlésre érdemesnek ítélték ezt a blogbejegyzés-gyűjteményt, az nekem megnyugtató, megerősítő; felér egyfajta visszaigazolással. Amúgy azóta néhány olvasótól is kaptam visszajelzést, hogy volt, akinek segített a kötet.

Akkor ezért blogol? Hogy papként közelebb kerüljön a hívekhez?
Részben talán egészen prózai oka van: nálam az írás életforma lett. Még papnövendék koromban az akkori lelkivezetőm egyszer idézett egy latin mondást: Nulla die sine riga – egyetlen nap se teljék el anélkül, hogy ne írtál volna legalább egy sort! Én pedig engedelmes alkat vagyok: megfogadtam a tanácsát. Az elmúlt évtizedekben megszoktam, hogy naponta írok; ez sok más haszna mellett abban is segít, hogy megtudjam, miről mit gondolok.

A teljes interjú

 

Szerkesztő: Kóczián Mária

Hírfolyam