Az Orbán-kormány módszeresen vegzálja a civileket – repítette a hírt világgá a sajtó; a magyar demokráciáért való aggódás akkora méreteket öltött, hogy nemrég már Barack Obama amerikai elnök is szükségét érezte rápirítani a jobboldali kabinetre.

Történt mindez azután, hogy a hatóságok házkutatást tartottak a Norvég Civil Alap támogatásait elosztó Ökotárs Alapítványnál, azt gyanítva, hogy annak vezetői jogosulatlan pénzügyi tevékenységet – nem engedélyezett hitelezést – folytatnak. Bár az erődemonstrációnak is felfogható rendőri kivonulás talán túlzott, a gyanított vétséggel arányban nemigen álló fellépés volt, az eset nyomán érdemes megfogalmazni néhány szempontot.

Itt van mindjárt az elnevezés: valóban „a” civilekről beszélhetünk, amikor az érintett szervezetekről szólunk? Merthogy a köznyelvben – de a vonatkozó szakmai terminológia szerint is – azokat a társulásokat nevezzük így, amelyeket polgárok önkéntesen hoztak létre, gyakorta széles, akár többtízezres tagsággal, egy sajátságos, általuk fontosnak tartott célra. A madárvédelemtől a nagycsaládosokon és a karitászon át a bélyeggyűjtőkig se szeri, se száma a kulturális, életmóddal kapcsolatos, egészségügyi vagy éppen hitéleti szervezeteknek. Közös bennük az egy ügyért való elkötelezettség, a társadalom egy csoportjának vagy akár egészének szolgálata, illetve az önkéntesség. Az állam pedig jól teszi, ha pályázati rendszerrel vagy normatív támogatással segíti a munkájukat, hiszen az esetleg mégoly amatőr civilek elkötelezettségét és lelkesedését semmi sem pótolhatja.

Jó tudni, hogy a Norvég Alapot finanszírozó Norvégia, Liechtenstein és Izland tagja az Európai Gazdasági Térségnek, de nem tagja az Európai Uniónak, így az EU-s befizetések helyett, a piaci előnyökért cserébe támogatja az EU országait. Vagyis nem jótékonykodásról van szó ebben az esetben, hanem közpénzről. Ezért is kérheti számon a magyar kormány, hogyan osztják el ezt a pénzt, hogyan gazdálkodnak vele.

A Norvég Civil Alap pénzeit elosztó és abból gyakran részesülő magyar alapítványok ráadásul nem annyira alulról szerveződnek, mint inkább egy világméretű hálózat hazai képviseleteiként (is) működnek, és sok esetben a Soros György amerikai milliárdoshoz kapcsolódó támogatásokból (is) élnek. A magyar származású üzletember pedig évtizedek óta számolatlanul önti a pénzét különféle, az általa fontosnak tartott célokat képviselő szervezetekbe. A rendszerváltozás előtt ennek szinte csak az áldásait láttuk Magyarországon, hiszen Soros jellemzően olyan célokat finanszírozott, amelyek szemben álltak a szocializmus irányelveivel.

Napjainkban viszont azt tapasztaljuk, hogy ezek a „civil” szervezetek nem egy diktatúra lebontásában segédkeznek, hanem egy demokráciában ideológiai, sőt politikai célok lobbistáiként tevékenykednek, gyakorta számottevő tagság és önkéntes munka nélkül. A nyugati országokban trendinek minősülő szervezetek ugyanis a liberális világ slágertémáit „zenésítik meg” az abortuszhoz való „jogtól” a családon belüli erőszakig, a feminizmustól a homoszexuálisok jogvédelmén át a rasszizmus elleni harcig. Természetesen ezen csoportosulásoknak is helyük van a nap alatt, csakhogy hiba volna az ennél ezerszer sokszínűbb civil világot velük azonosítani.

Már csak azért is, mert bár előszeretettel nevezik magukat ngo-nak (non-governmnental organisation=nem kormányzati szervezet), mintha egyes kérdésekben át akarnák venni a kormányok szerepét, és befolyást próbálnának gyakorolni a választott népképviseletek feje felett. Erről tanúskodnak azok a kampányok, amelyek immár az ENSZ-ben vagy az Európai Unióban is hivatalos politikává válnak, legyen szó a „homofóbia” elleni harcról vagy a nők társadalmi és családi szerepének „újragondolásáról”.

Pedig – ha már esélyegyenlőségről és jogvédelemről beszélünk – legalább ekkora figyelmet érdemelnének azok a szervezet, amelyek képviselőinek például a nőkről nem kizárólag a magzatelhajtás, a leszbikus vonzalom és a karrier jutnak az eszükbe, hanem az anyaság, a hitvesi hűség és a családi otthon melege.