Az internetadó-jelenséget távolabbról szemlélve tegyünk egy kísérletet arra, hogy megértsük mi és miért történt/történik.

Ismert, hogy a kormány milyen módon terjesztette elő, majd hogyan táncolt kissé vissza a fiskális vagy nem csak fiskális, avagy főként nem fiskális okok miatt kivetett adó (pontosabban a távközlési adó kiterjesztése az interneten forgalmazott beszédalapú adatforgalomra) ötletéből. Aztán néhány nap megtorpanást követően a miniszterelnök egy péntek reggel, Svájcból hazaérkezve a Kossuth Rádióban mindent visszavont.

A tét költségvetési oldalról 20-25 Mrd Ft bevételkiesés, állampolgári oldalról havi 700 Ft kiadásnövekedés volt, ami a szolgáltatókra vonatkozó áthárítási tilalom miatt amúgy sem jelentkezett volna, vagy ha mégis, akkor sem úgy. Minderre fittyet hányva a dühös tömeg telefonjait a magasba tartva, egy hét alatt két alkalommal több tízezres létszámban vonult fel az őszi Budapest sokat látott utcáin. A kormánypárt szellemi holdudvara is hallatta hangját, Bayer Zsolttól Deutsch Tamáson át Csermely Péterig alapvetően mindenki értetlenkedve fogadta a füstadó 21. századi feltámasztását. És ez itt most nem a sajtó függetlenségéről, vagy a reklámadóról szólt. De akkor miről?

A legfontosabb kérdésre vélhetően soha nem kapjuk meg a választ: mi történt ebben a bő egy hétben, amitől a kormányoldal és a konfliktusokon edződött vezetője úgy látta, hogy ezúttal jobb lesz visszakozni? Netán megijedt? A „Demszky /CIA/nemzetközi baloldal által támogatott ellenzéki hecckampány” ezúttal sikeres volt? És egyáltalán, mi ez az internet, amiért ilyen sokan utcára mentek?

A politikai színpadon egyszerre zajló események közül néhánynak mégis kiemelt szerepe van abban, hogy 700 forintért tömegek mentek utcára úgy, hogy korábban sokkal nagyobb összegek miatt nem tettek semmit. Persze, mi már tudjuk, hogy 300 Ft-ba is bele lehet bukni, ha úgy és akkor és arról van szó.

Ne felejtsük el, a kulisszák mögött , mindezzel szinte párhuzamosan zajlik az amerikai kitiltási saga és az ennek kapcsán fellobbanó, már nemcsak egyes politikusokat, hanem a központi államot érintő korrupciós vita, valamint a sokakat megosztó keletre sodródás (Brüsszel helyett újra Moszkva lett a Moszkva). Ezen időbeli egybeesés önmagában is könnyen összehozhatta az elveket és a gyakorlati mozgósító erőt, táptalajt képezve ezzel az új ellenzékiségnek.

A szikrát azonban minden bizonnyal mégis az internet megpiszkálása jelentette. Ez lehetett az utolsó csepp, ami miatt Magyarország megmozdult. Tüntettek már többen is, gyakrabban is, hosszabb időn keresztül anélkül, hogy a politika meghátrált volna. Aztán mindenki hazament és nem lett semmi. Orbán azonban ezúttal visszavonulót fújt és ezzel, úgy tűnik, győzött. Mert felismert valamit, amit korábban nem.

Az internet ugyanis mára messze túlnőtt saját technikai jelentőségén. Nem pusztán kommunikációs eszköz, amelyen élünk, bankolunk, vásárolunk, szórakozunk, ismerkedünk, lelkiségi csoportokat követünk és mellesleg amúgy állampolgárilag intézkedünk. Az internet a 21. század embere számára egy alapjogon járó közmű lett, mely a létezésünkhöz való sokrétű hozzáférésünket teszi lehetővé, beékelődve a Maslow-féle szükségleti piramis aljára. Olyan, mint a levegő vagy a vezetékes víz. Sőt, a legfiatalabb generációk számára már csak az van, ami a neten létezik. És igen, ezúttal főleg ők és nem a jól ismert „hivatásos forradalmárok” jelentek meg az utcán. A résztvevők kétharmad részben apolitikus tömegek voltak, akik eddig nem handabandáztak.

Az internet tehát a klasszikus politikai törésvonalakat meghaladva tudta az offline valóságot tematizálni, így a tüntetés nem volt, mert nem lehetett pártpolitikai értelemben ellenzéki. És éppen ez az, ami elsöprő erejének esszenciális titka. Hogy valódi civil ügy mentén szerveződött, pártoskodás nélkül. Pontosan ezt nem érti és ezzel együtt a mai magyar valóságot sem az, aki az internetadó mellett a szappan-, sampon-, mosópor- és művirágadó ellen is heves tiltakozásokat szervez, hogy majd hátha az is olyan lesz... Nem lesz olyan. Az internet az más.

Az internet mi vagyunk.

Szerkesztő: Kóczián Mária

Nyitókép: (MTI Fotó - Marjai János)