James Martin bejegyzését közöljük az America című katolikus magazinban vezetett blogjáról. Az amerikai jezsuita ebben kiemeli azokat a pontokat, amelyeket a családszinódus legfontosabb eredményeinek tart. Szempontjai számunkra is fontosak lehetnek, miközben jól érzékelhető, hogy a maga módján ő is abból a társadalmi valóságból indul ki, amelyben él, s amely sok tekintetben eltér a miénktől.

Mit is jelent a családról szóló szinódus zárójelentése az Egyház számára?

Lényegében véve a szinódusi közgyűlés végén, szombaton kiadott „relatio” (vagyis jelentés) csupán egy kiindulópont a későbbi megbeszélésekhez. Nagy áttetszőség jellemzi ezt a dokumentumot, hiszen tartalmazza azokat a pontokat is, amelyek nem kapták meg a hivatalos jóváhagyáshoz szükséges szavazatszámot.

Mielőtt rátérnénk arra az öt dologra, amit a szinódus már megtett, fontos, hogy megértsük milyen egyedi „formája” van ennek a szokatlan záródokumentumnak. Ferenc pápa azt kérte, hogy jelenjen meg benne minden bekezdés, még azok is, amelyek nem kaptak elegendő többségi (kétharmados) szavazatot a hivatalos elfogadáshoz. Ezek közül egy bekezdés (55.) foglalkozik az LMBT- katolikusokkal, míg kettő (52-53) az elvált és (polgárilag) újraházasodott katolikusokkal.[1] Sőt, a pápa azt is kérte, hogy minden pont mellett jelenjenek meg külön a szavazás eredményei is, hiszen minden pontról egyenként szavaztak. Gerard O'Connell cikkében kiemeli, hogy egy 49 éves hagyománnyal szakítottak most.

Más szóval: ez a három passzus hiányzott volna záródokumentumból, ha csak a teljesen elfogadott pontokat tartalmazta volna.

Miért kérte ezt a pápa?

Egyrészt ez okos lépésnek tűnik Ferenc pápától, aki nemcsak ezeket a bekezdéseket hagyta benne, hanem az azokra leadott szavazatok számát is. Két dologban lehetünk biztosak ezzel kapcsolatban: az első, hogy ezekről a témákról – az LMBT-kérdés és az elvált és polgárilag újraházasodott katolikusok áldozásának engedélye – a Püspöki Szinódus következő, rendes közgyűlésén szó lesz; a második dolog pedig az, hogy az Egyház így megtudja, hogy ezekre a pontokra leadott szavazatok – a pápa korábbi beszédében már mindkét témát megnevezte, – közel álltak a kétharmadhoz. Ez bátorítást adhat mindazoknak, akik a nagyobb nyitottság mellett foglalnak állást ezekben a kérdésekben, hogy erősebben képviseljék álláspontjukat, és küzdjenek azért. (Ugyanakkor ez megerősítheti a nagyobb nyitottsággal szemben álló püspökök elszántságát is.)

Egyesek szerint az igazi oka annak, hogy ezt a három, kényes témával foglalkozó pontot nem fogadták el, nem az volt, hogy nem tetszett néhány püspököknek, hanem mert ezek nem mentek elég messzire; vagyis ez a három pont túl óvatosan fogalmazott, ezért néhány püspök nem szavazott azokra. Például, Paul-André Durocher érsek, kanadai püspök, szombati blogbejegyzésében így ír: „Miért dönthetett így ez a néhány püspök, hogy nem szavaz ezekre a pontokra, amelyek tulajdonképpen csak az Egyház tanítását képviselik? Az a véleményem, hogy többen egy sokkal nyitottabb, pozitívabb nyelvezetet részesítenének előnyben. Mivel nem találták még ezt ezekben a pontokban, ezért nem hagyták jóvá ezeket a szövegeket. Mindenesetre ezeket is megjelentették a dokumentumban, az erről szóló reflexió pedig folytatódik tovább.”

Durocher érsek hiszi, hogy a „relatio” végső kicsengése sokkal lelkipásztoribb jellegű, mint ahogy azt várni lehetett. Én is úgy gondolom, hogy ez nyereség az Egyház számára; mint ahogy az is, hogy végre olyan dolgokról is beszéltek, amelyek többnyire tabunak számítottak: új megközelítési mód a melegek és leszbikusok, az elvált és (polgárilag) újraházasodott katolikusok felé, és azok felé is, akik csupán az együttélésig jutottak el. (Mellékesen, az is teljesen új dolog, hogy egy püspök a szinódus végén saját blogján ír reflexiót.)

De mit is „vihetünk haza” mi a szinódusból?

Íme, öt dolog, amit a szinódus már megtett:

Párbeszéd: A szinódus „valódi” volt, ahogyan Christoph Schönborn bíboros is mondta a napokban, hiszen igazi párbeszéd folyt alatta. Ebben senki sem kételkedik. A vatikáni szakértők arról találgatnak, hogy az eddigi szinódusok nagyrészt „irányítottak” voltak, vagyis a résztvevők jól tudták, miről beszélhetnek, szavazhatnak vagy nem, illetve többé-kevésbé azt is, milyen lesz a végső kimenetelük. A családszinódus egyértelműen nem ilyen volt. A résztvevőkhöz intézett nyitóbeszédében Ferenc pápa kérte őket, hogy beszéljenek világosan, és imádkozzanak a parrészia (a görög szó jelentése „nyitottság”) adományáért. A párbeszéd ma jelen van az Egyházban, a legmagasabb szinten is, amin mi csak nyerhetünk.

Számomra ez egy kicsit hasonlít a döntéshozatal „jezsuita” módszeréhez. A jezsuita elöljárók tudják és vallják, hogy a Szentlélek mindenkin keresztül működhet, az elöljárókon és a hatáskörükbe tartózókon keresztül egyaránt. Ez nem egyszerűen egy „felülről lefelé irányuló” módja a vezetésnek. A jezsuiták döntéshozatalában mindig is nagy szerepet játszott a vita és a párbeszéd, mely szintén jelentős időt vehet igénybe, néha olyan hosszút, hogy az már kényelmetlen.

Ferenc pápa szinódusi záróbeszédében kifejezetten meg is említette ezt, és utalt a jezsuita példára is: „Személy szerint nagyon aggódtam és elkeseredtem volna, ha nem bukkantak volna fel ezek a kísértések, ezek az éles viták, a szellemeknek ez a mozgása, ahogy Szent Ignác hívta (Lelkigyakorlatok nr. 6), ha mindenki mindennel egyetértett volna hallgatagon egy hamis és nyugodtságot színlelő béke kedvéért. Ezzel szemben örömmel és hálával láttam és hallgattam a beszédeket és felszólalásokat, amelyek telve voltak hittel, lelkipásztori buzgalommal, tudással, bölcsességgel, őszinteséggel, bátorsággal és parrésziával.”

Eltérő vélemények: A családdal (és szexualitással) kapcsolatos kérdések kapcsán már eléggé világosan körvonalazódtak az Egyházban a bíborosok közötti csoportok: vannak, akik az Egyház tanítására összpontosítanak és vannak, akik az irgalmasságra. Természetesen mondhatjuk, hogy a tanítás irgalommal teli, illetve azt is, hogy az irgalmasság a tanítás része. Szerintem egyértelmű: egyes püspökök előnyben részesítik a hatályos egyházi törvények szorosabban vett alkalmazását (vagy azok világosabb kifejtését), míg mások „ az irgalom orvosságát” – ahogyan XXIII. János is fogalmazott a II. Vatikáni Zsinat megnyitásakor. (Magam is írtam korábban arról a két megközelítésről, ahogyan befogadhatjuk az embereket az Egyházba. A „Keresztelő Szent János-modell” esetében a megtérés megelőzi a közösséget, Názáreti Jézus „modelljénél” a közösség befogadása előzi meg a megtérést. Ez két egymást kiegészítő modell, amelyek nem versenyeznek egymással, azonban ezek alapján nézeteltérések keletkezhetnek abban, hogyan tudja az Egyház jobban megélni küldetését.)

Ezek az eltérések a nyilvánosságban is megjelentek, világszerte megosztva a katolikusokat. Magam is őszintén meglepődtem, mennyi rosszindulat szabadult el, különösen a közösségi oldalakon. (Még soha nem kaptam ennyi „gyűlölködő tweet-et”, mint az elmúlt pár hétben.) Időnként még a prelátusok is túlléptek a vatikáni ügyekkel kapcsolatos szokásos udvariasságon. Ugyanakkor, talán erre is számított a pápa, amikor meghívott minket a nyílt, őszinte beszédre.

Áttetszőség.A szinódus változást hozott abban is, hogy a riporterek kérdéseinek kereszttüzében naponta mozgalmas sajtótájékoztatót tartottak, a püspökök pedig világosan válaszoltak. (Emlékszem Wilfrid Napier bíboros elmondta, hogy a viták utáni jelentéstől már nem lehet „visszalépni”, Reinhard Marx bíboros pedig megjegyezte, hogy az egyházi gyakorlat „nyilvánvalóan” változhat.) A félidős, vita utáni jelentést is megjelentették, ahogyan beszámolókat a kiscsoportok munkájáról is, most pedig a záró jelentést, melyet szinte rögtön közzétettek a szavazás után a szavazatok eredményével.

Mindez a pápa óhaját mutatja az áttetszőségre. És mindez jó, segít megtisztítani a levegőt, hiszen az ilyen üléseket eddig titokzatosság vette körül. Ez növeli a felelősségteljes hozzáállást és mutatja azt is, hogy az Egyház kevésbé fél nyitni.

LMBT:A szinódus kapcsán a médiatudósításokban legtöbbet szereplő téma az LMBT-kérdés helyzete volt – amelynek a szinódusi helye és kezelése az előkészületek során több mint bizonytalan volt.Ettől talán féltek is egy kicsit a szinódus résztvevői. Ám attól a naptól kezdve terítékre került a téma, amikor az egyik házaspár saját tapasztalatáról beszélt egy ismerős házaspárral kapcsolatban, akikről tudták, hogy van egy meleg fiuk.

A média fókusza szerintem teljesen érthetően irányult rá a hangnem változására a vita utáni, félidős jelentésben ezekkel és más témákkal kapcsolatban is. A félidőben a vita utáni „relatio” nyelvezete a melegekkel és a leszbikusokkal kapcsolatban új volt, teljesen új. [„Befogadni”, „adományok és jó tulajdonságok”, „kölcsönös segítség”, „értékes (segítség)”, „partnerek”, stb.] Továbbá, néhány püspök elismerőleg nyilatkozott a homoszexuálisokról – Schönborn bíboros is beszélt egy általa ismert „példamutató” párról [a ford. megjegyzése: ahol egyikük „példamutatóan” gondoskodott a másikról, amikor az beteg volt]. Ez valóban hírértékkel bír.

A záró jelentésben (azokban a pontokban, amelyeket hivatalosan nem fogadtak el, de további viták témái maradnak) nem jelentek meg ezek a szavak, az lényegében a Katekizmushoz tér vissza, amely arra kér minket, hogy a melegeket és a leszbikusokat “tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel” fogadjuk. (Különösen, hogy a „relatio” csak „tiszteletről és gyöngédségről” (rispetto e delicatezza) beszél, de együttérzésről nem.)

Egyesek veszteségként tekinthetnek erre, esetleg nem is értenek ezzel egyet. Könnyen érthető, miért: a vita utáni, félidős jelentés, amely annyi figyelmet váltott ki, engem is mélyen megérintett, „A homoszexuális személyek befogadásáról” beszél. Ám a „befogadni” szót megváltozott (pár nappal a megjelenés után, az angol munkafordításban már a „Providing for” – gondozás kifejezés szerepel). [A ford. megjegyzése: a hivatalos olasz szövegben még mindig az accogliere (befogadni) szó szerepel, az angol fordítás nem hivatalos fordítás.] Most a szinódus „lelkipásztori figyelemről” (attenzione pastorale) beszél a homoszexuális irányultságú személyek felé. Ez egészen más. (Befogadni szeretnéd vagy csak figyelni rá?) Emellett, nincs megemlítve semmilyen “adomány vagy jó tulajdonság” sem. Ám megismétlem, a LMBT-katolikusok témája már a viták részét képezi, Ferenc pápa pedig azzal, hogy ezeket a pontokat is megtartatta a szövegben (még ha nem is hagyták jóvá azokat), továbbra is napirenden tartja azt.

Kezdet.Elmerülve a szinódus néhány vitájában, úgy gondolom, az elmúlt két hét még csak az első felvonás volt. A rendkívüli közgyűlés után a püspökök visszatérnek egyházmegyéikbe és az Egyház világszerte reflektál ezekre az ülésekre a következő (rendes) közgyűlésig, amely 2015 októberében kezdődik el. A munka félidejében rendezik meg Philadelphiában a Családok Világtalálkozóját (amelyen minden bizonnyal Ferenc pápa is részt fog venni), ahol hasonló témákban fognak beszédek és homíliák elhangozni, illetve cikkek megjelenni. Tehát folytatódik a további reflexió.

Jövő októberben újra összegyűlnek a püspökök Rómában. (Néhány új püspökkel, mint például Cupich érsek, Chicago új érseke). Végül pedig, a rendes szinódus után Ferenc pápa megírja majd „apostoli buzdítását”, egy olyan dokumentumot, amely a Tanítóhivatal magasabb szintjén áll. Így, ugyan a szinódus fontos tanácsadói szereppel bír és Ferenc pápa előnyben részesíti a „szinodalitást”, az övé a végső szó ezekben a témákban.

Néha, amikor túlságosan belemélyedtem a napi sajtótájékoztatókba, emlékeztettem magamat, hogy míg ezek a viták is fontosak és jól mutatják az Egyház hozzáállását egyes témákhoz, a legfontosabb dokumentum mégis a pápa apostoli buzdítása lesz. A II. Vatikáni Zsinat dokumentumait olvasva nem az érdekel, amit Ottaviani vagy Bea bíborosok gondoltak akkoriban, hanem a végső eredmény. Sokkal inkább érdekel engem a „Lumen gentium” vagy a „Gaudium et spes”, mint bármely bíboros egyéni felszólalása a zsinat ülései alatt.

Összességében: Szent Ignác kifejezésével élve, az elmúlt pár héten egy teljesen jezsuita „eljárásmód” mutatkozott meg. Amit mi „megkülönböztetésnek” hívunk, annak nemcsak az imádság képezi részét, hanem a megbeszélések is, néha pedig eltérő vélemények is megjelennek, viták is előfordulnak.

Ám végül egy ember hozza meg a döntést, aki ebben az esetben a pápa. A püspökökhöz intézett záróbeszédében játékosan megjegyezte: „Én itt vagyok, és én vagyok a pápa!”

Vagy ahogyan a jezsuita elöljáró mondaná: „Te megkülönböztetsz, mi megkülönböztetünk, de én döntök! (vö. James Martin: Jezsuita spiritualitás 274. o.)”

Forrás: America Magazine

Fordította: Korponai Gábor SJ

Szerkesztő: Kóczián Mária